Fenyvesi álom

Furcsa álmom volt ma hajnalban. Fenyvesen történt ez is, mint majdnem az összes álmom az utóbbi időben. Ezeknek az álmoknak egytől-egyig az a közös jellemzője, hogy a helyszínen sötét van és, bár történnek ködös események, mégis nagy a csend. Egy elmúlt, betemetett, régi világ csendje ez, ahol az arcok ismerősökként néznek rám, de nem szólnak, csak mindig tesznek valamit. Most egy kocsira emlékezem az álomból, és arra, hogy ez a kocsi tele volt emberekkel, ezek az emberek az osztálytársaim voltak a gimiből, pontosabban voltak köztük a másik osztályból is, de Balázst kivéve senkire nem emlékszem, csak arra a hangulatra és tudatállapotra, ami akkor töltött el vagy’ harminc éve, amikor a valóságban is együtt voltam velük. Ahogy mondom, furcsa volt ez az egész, mert a valóság valamely lecsonkult része, a valóság részének egy darabkája, vagy egy elmúlt esemény, tény, „körülmény” töltötte be álomban lévő tudatomat a ködfüggönyön át, mégis élesen, de érthetetlenül csalókán, mely a valóság volt bizony a maga teljességében. Azt hiszem, hogy ez minden álomra elmondható. Mi volt ebben a mai álomban az az elmúlt esemény, mely csalókán volt a valóság a maga teljességében? Balázs volt az, aki februárban halt meg. Nem beszéltem vele, csak láttam őt a többiek között és még arra emlékszem, hogy valaki megbántott és én otthagytam az egész társaságot sértődötten és egyedül elindultam a sötétben az Iglói utca felé magam mögött hagyva valamilyen társasági esemény magányos neszeit és egyedül voltam a fenyőfákba belekapó szél susogásával a sötétben. Nem volt jó, valami nyomasztott, de nem tudom, hogy mi volt az. Ekkor ébredtem fel. Nincs több mondanivalóm erről.