Attila

Úgy múlik el ez a mostani nyár, hogy nem találkozom Attilával. Talán ez lesz az első ilyen nyár a sereg óta. Pedig gyerekkorunkban a nyarak voltak azok, amik összekötöttek minket. Jöhetett az ősz, a tél és a tavasz, ezek a hónapok eltelhettek anélkül, hogy bármit is hallottam volna Attiláról, de a nyár, a nyár, nos, a nyár, elképzelhetetlen volt a fenyőfák, a tobozok, a poros utcácskák, az árnyékok, Juli, a sufni szaga, a Balaton, a Nagy Strand, a Kutrovácz-fagyizó, a mozi, a berek, Attila és Jóska nélkül. A középiskolai években akkor kezdett a kapcsolat lazulni, amikor kezdett beütni a nyári munka; hol a postán, hol az építőtáborban, hol valamelyik vendéglátó ipari egységben. Emlékszem, amikor én, mint postai táviratkihordó délelőttös voltam biciklit tekerve, akkor Attila délutános volt; és fordítva. Így nehéz ugyanazt tenni a szabadidővel, mint korábban, amikor semmi sem állta útját a közös napoknak és alig vártuk, hogy valamilyen ürüggyel együtt legyünk. Most, hogy írom ezeket a sorokat, gondolkodom el azon, vajon miért nem kísértem el Attilát, miközben a táviratokat vitte ki Balatonfenyves keleti része legkülönbözőbb részeire, aközben is lehetett volna fagylaltot venni, meg fürdeni a Balatonban. De nem, ilyen meg sem fordult a fejünkben. Még hogy munka közben mást is tenni, mint dolgozni? Ilyen szóba sem jöhetett. A munka az, munka.

Esténként, a távirat-kihordás után folytatódott tovább a korábbi évek gyakorlata, fürdés a Balatonban, közös biciklizés, a német lány megtekintése a kerítésen keresztül, majd érkezett a ki nem mondott ráismerés arra, hogy szépen-lassan beesteledik, elcsendesül a világ, és a fenyőfák közül időnként távoli kacaj hallatszik megtörve a tücskök ciripelését, és feljönnek a csillagok és meleg van még mindig, és az északi partról áthallatszik a Nohab zaja, amint a badacsonytomaji állomásról kihúz, és feltűnik egy denevér, amely hangtalanul cikázik, és az egyik kertben tábortüzet gyújtanak az esti szalonnasütéshez, melynek illata belengi az egész környéket. Ilyenkor kellett hazamenni, mert ezek voltak az aznap utolsó élményei. Ezek voltak évek során át azok az utolsó élmények, melyek a nyári napjaink befejezését jelezték a gyerekkorban. Ideje hazamenni!

Hiányoznak ezek a napok.

Keresem a morzsákat. Keresem a morzsákat, amelyekkel ezek az esték újra átélhetők. Kézenfekvő, hogy Attila, akivel a legtöbbször átéltem ezeket a napokat, Jóska mellett, aki azonban már meghalt, szóval Attila az egyetlen személy, aki tudná, vagy legalábbis érezné, miről beszélek, és mit szeretnék, hiszen annak saját maga is a része, akárcsak én: gyereknek lenni újra, csak egy kicsit. Sokáig megtörtént a csoda, gyerekek voltunk újra, hiszen a napok és az esték régi, félreismerhetetlenül ismerős jelei újra előjöttek és én látom Attila mackós-hetyke alakját a biciklijén, amint, ahogy ő tudja, tekeri a pedált. Ehhez, ha kis időre is, az érzetért, elegendő volt csak együtt lenni. Olyan volt, mint régen.

Ebből azonban idén nyáron nem lett semmi. Nem találkoztunk. Idén nyáron nem voltam gyerek újra. Amikor a napokban, augusztus végén felhívtam Attilát, nem hallottam a hangján, hogy tudná, miért hívom fel, melyet mindközönségesen csak úgy tudnék leírni, hogy nem volt lelkes azon a felvetésemen, hogy találkozzunk, vagy másként: nem volt csalódott, hogy nem találkozunk idén nyáron. Mondhatnánk egy borzalmas frázissal, hogy így múlik el a világ dicsősége. Én azonban csak azt mondom, remélem, a barátom nem beteg. Mi lenne velem? :-)