Strand

Azt hiszem, ezen a nyáron most fürdök utoljára a Balatonban, ezen a hétvégén. Újra egy nyár, újra egy búcsú. Újabban felfedeztük magunknak a bélatelepi strandot. Igazán jó hely. Nincs tömeg soha, a víz tiszta és egyből mély (mellkasig ér), vannak fák, amelyek alá be lehet menekülni a forró Nap elől. Úgy vagyok már ezzel, hogy hazamegyek, ha oda megyek. Sőt, volt egy pillanat egy szerdai napon, talán éppen közvetlenül az után, hogy Gilda észrevette a siklót a fűben, hogy nem is kellene már más, mint azok a ceremóniák, amelyek a strandra menetelt megelőzik és maga a strand, a víz, a büfé, a fák, a sikló, a kecskeköröm, Gilda, Blanka és Judit, a szemközti part, a szellő, vagy szél, a meleg, a Várhegy, amely olyan furcsa onnan bentről, a vízből nézve. Egyébként van ennek a vonzalomnak előzménye is. Gyerekkoromban, ez egyik első élmény, amelyre emlékezem, ehhez a partszakaszhoz kötődik. 

Egy férfi és egy nő egy kisgyerekkel meg-megállt itt. Kiszálltak az autóból, sétáltak, fogócskáztak, bújócskáztak és jókat nevettek, majd visszaszálltak az öreg, kék színű Skoda Octaviába; abba a fecskefarkúba. Apám, anyám és én voltunk. Új otthonunkkal, a Balatonnal és Fonyóddal ismerkedtünk. Jó kedv és öröm volt. Kár, hogy nem készült akkor fénykép.