A régi korcsolya

Ma este kiszálltam az autómból a garázsban és megláttam a polcon a régi kanadai korcsolyámat. Korábban is megláttam, de meg megálltam előtte. A korcsolya színe piros és fekete, a bal lábra való egy helyen kiszakadt, éppen ott, ahol a legjobban kellene a fűzőnek megszorítani a bőrt, hogy ne mozogjon a láb a korcsolya cipőjében. A korcsolya kopott, főleg az orránál, ahol párhuzamos csíkok és apró felszakadások jelzik, hogy valamikor régen használtam is a korcsolyát – nem is akárhogyan. Már évek óta nem volt a lábamon és ezen ott, abban a pillanatban, amikor éppen kiszálltam az autóból, amikor tele volt a fejem azzal, hogy mennyi minden nem történt ma megint, nos, akkor ezen ott elgondolkodtam.

Hirtelen eszembe jutott, hol vettük meg a korcsolyát és, hogy azon a régi napon ez a vétel családi program volt. Elmenni a közeli városba, meglátogatni a piacot, fagylaltozni, sétálni egy parkban, gyalogolva beszélgetni, melynek végén a korcsolya megvétele, így utólag, csak egy közösnek tervezett program ürügyének tűnik. Pedig egyáltalán nem volt az! Éveken keresztül arról volt szó, hogy balatoni létemre nincs egy használható korcsolyám. Ami volt, az egy „kurblis” korcsolya volt, melynek a lényege az, hogy a korcsolya vasát egy lehetőleg minél vastagabb talpú cipőre kellett egy kulcs segítségével felerősíteni úgy, hogy a korcsolyavas tüskéi két oldalról satu módjára fogják közre a cipő vastag talpát. Volt, akinek ez jól sikerült, volt, akinek kínlódás volt az egész; a felcsavarozás is és a korcsolyázás is. Én ez utóbbi csoportba tartoztam, vagy tíz éven keresztül.

Emlékszem B.-re. B. a fonyódi móló mellett sokszor csavarozta a korcsolyámat. Mindig segített, akkor is segített, ha fél óra alatt tízszer esett le valamelyik lábamról a vas. Olyankor csak szólnom kellett és ő jött és segített. Ilyen ember volt. Ha már B.-ről van szó, el kell mondanom, hogy ő a technika embere volt, a matematikáé, a fizikáé, a világegyetemé, a csillagászaté, továbbá a kézügyességet igénylő mestermunkáé, már amennyiben a mestermunka minősítést kiérdemli a biciklim elszakadt első fékének megjavítása, az elszakadt helyére új acélhuzal behúzásával öt perc alatt. Nálam ez bizony mestermunkának számít, hiszen tizenkét évvel később ment tönkre újból a fék. Ha már B-ről van szó, el kell mondanom azt is, hogy Jaen Michel Jarre volt a kedvenc zenésze, és semmi sem illet hozzá jobban az „Oxygen” album zenéjénél, amit, ha jól emlékszem, ezerhatszor hallgattunk meg együtt az erdő felé néző szobájában, mely az olajszagú pincéjük felett volt. Ha már B.-ről van szó, el kell mondanom továbbá azt is, hogy B. már meghalt, és mielőtt meghalt volna az én jókedvű barátom, bizony elköszönt tőlem. Nem értettem akkor, amikor azt írta nekem, hogy „drága barátom, búcsúzom”. Soha nem szokta így befejezni az üzeneteit. Akkor azt tettem, és e szavak súlyát csak később értettem meg. Mennyire földhözragadt lett volna a kérdés, B., mond csak, hogyan érted azt, hogy „drága barátom, búcsúzom”. Mi lehet erre a válasz? Csak gondoljunk bele! Inkább meg sem kérdeztem. Nem kérdeztem meg, egyik napon sem kérdeztem meg. Végül, másfél héttel B. különös üzenete után egy közös barát közölte, hogy B. meghalt.

Amikor ránéztem a korcsolyára ma, B. is eszembe jutott, az a régi, korcsolya vételére szervezett kirándulás a közeli városba is az eszembe jutott, a régi balatoni telek, a korcsolyavas is az eszembe jutott és eszembe jutott az is, hogy G. szerint a régi korcsolyát ki kellene dobni, mert csak a helyet foglalja a garázsban. Ezt legutóbb három héttel ezelőtt mondta.