Tavasz utca. Így hívták
az utcát, amihez Hans-Joachim-ot három, vagy négy emlék kötötte. Most egyet
mesélek el, utólag.
Lakott a Tavasz utcában egy
fiú, akinek a neve legyen Gábor. Volt ott egy telek, amely tele volt almafával
és Hans-Joachim sokszor ment arra a telekre almát enni, vagy inkább almát lopni,
de mindig csak egyet-egyet, mert jó fiú volt … az almát különben sem szüretelte
le soha senki, mindig lepotyogott valamennyi gyönyörű és a földön rohadt meg,
hát akkor kinek árt azzal, hogy néhány szép almát magáévá tesz, és ezzel
megmenti … - gondolta hamvas tisztasággal.
Volt ott egy szűk kis
utca, nem is utca, inkább egy ösvény, amely Gáborék háza mellett vitt a Balaton
felé és ez az ösvény belefutott egy üres telekbe, ahol ők – Hans-Joachim és akkori
barátai – nyaranta fociztak. Nem zavarták őket a buckák, nem zavarta őket a
telek lejtése, nem zavarta ott őket semmi, mert jó volt minden, úgy, ahogy volt
– a jó gyerekkor már csak ilyen.
Mára a barátok nevei eltűntek,
sőt már arcok sem voltak előtte, legalábbis nem mindenkié, aki akkor ott volt azon
az üres telken. Gábor ott volt, Jóska, Attila és egy Zsolt nevű srác is ott
volt, továbbá ott volt Miklós, akinek bárhogy erőltette az emlékezetét, nem
ugrott be a vezetékneve, pedig még bunyózott is Miklóssal. Ez a bunyó egy őszi
napon zajlott le. Hans-Joahim éppen otthon volt és magától értetődő nyugalommal
görögdinnye héjat vágott apró darabokra olyan elmélyülten, mintha ennek
bármiféle értelme lett volna, miközben egy zágrábi adó partizánfilmjét nézte,
amit a kültéri antennával annak idején még élvezni is lehetett. Akkoriban
tetszett meg neki az angol nyelv, mivel a jugók soha, egyetlen amerikai filmet
sem szinkronizáltak és már akkor kezdte meghallani a különbséget a kaliforniai,
a texasi, a keleti-parti, no meg a brit-szigeteki angol hangzása között, pedig
akkoriban kukkot sem értett abból, amit a színészek mondtak; nem zavartatta
magát, csak figyelt, szerette a nyelv ritmusát. Talán a Zabriskie Point ment
éppen, amikor megérkezett Gábor és elhívta játszani Hans-Joachimot, aki ezt felettébb
furcsának találta, mert soha ilyet nem tett korábban. Nem baj - gondolta - itt
az új világ kezdete, új barátság, új perspektíva. Vette hát a fehér biciklijét
és együtt eltekertek Gáborékhoz; az úton végig beszélgettek. Már nem emlékezett
arra, miről beszélgettek, ez a részlet már nagyon ködös, de az biztos, hogy nem
mentek be a házba. A kerítésnél megálltak, a biciklin ülve lábaikat a
kerítéshez támasztották és beszélgettek két-három percig, amikor megérkezett
Miklós és az öccse. Nahát, velük volt a bunyó. Hans-Joachim arra emlékezett,
hogy provokálták, sértegették, csúnyákat mondtak rá, és még arra is emlékezett,
hogy nem akarta a bunyót, és már-már megalázóan sokáig nem vette fel a
nyilvánvaló provokálást. Ez elmegy egy ideig, ugye. De, ha túl sokáig tart,
akkor, akkor hát nevetséges lesz az ember. Ez a nevetségessé válás persze nem
tudatos felismerés eredménye, hanem csak úgy jön; jön az a furcsa érzet a
megaláztatottsággal együtt, az érzet, melyet az ember utólag talán szégyell, ő
évekkel később legalábbis szégyellte, de szigorúan csak magában és maga előtt.
Ez az érzet önmaga kudarcának az érzete volt amiatt, hogy végül nem tudott
uralkodni magán és lerúgva magát a bicikliről kéjes örömmel hatalmas pofont
adott Mikósnak, amitől ő a földre esett, és ő akkor sem hagyta abba a
pofozkodást. A földön is verte, verte, verte, verte és verte, és az öccsét is
verte, aki a bátyja segítségére sietett, végül mindkettőjüket megverte. Kapott
ő is, nem is keveset, de ő ütött utoljára és ez volt a lényeg, és akkor ért
véget a verekedés, amikor ő úgy gondolta, hogy most már elég és nem akkor,
amikor más azt gondolta, hogy elég. Jó volt ez így? Akkor úgy gondolta, hogy jó
volt, mert nem maradt megalázva, helyrebillent valami, ami kis ideig
megbicsaklott, megőrződött valami, amire egyébként nem vágyott megharcolni,
mert eszébe sem jutott, hogy az nem úgy van eleve. Nem tudta, hogy mi az, talán
a tisztelet, vagy az elfogadás volt az?
Micsoda frázis! Mindegy. Hans-Joachim a
bunyó után jól érezte magát a bőrében akkor ott a Tavasz utcában. Nyugodt volt.
Nem ő kezdte. Pedig ő adta az első pofont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése