Hazafelé

Hazafelé menet az utcán az embereket nézte, és eközben magára borította teljes kívülállóságának védő palástját, amit akkor szokott tenni, ha gondolatai az élet és halál kérdései körül kóboroltak. Nem volt nyugodt, és irigységgel nézte a szoknyás hölgyeket és kalapos urakat, a játszadozó gyerekeket, a sétapálcával komótosan bandukoló és elmélyült társalgást folytató rabbikat, akik a közeli zsinagóga felé tartottak. Irigyelte ezeket az embereket, mert nyugodtak voltak és, mert azt tételezte fel róluk, hogy kitűzött céljaikat különösebb nehézségek nélkül elérhetik és tudják is helyüket a forgó-kavargó élet-kavalkádban. Azt gondolta róluk, hogy boldogok, vagy ha vannak is problémáik, akkor azok egészen mások, mint az övéi, melyekkel végtelenül magányosnak érezte magát. Ez a felismerés persze újra ráterelte gondolatait arra, amivel már régóta bajlódott: „Miben különbözök én annyira a többi embertől? Honnan ez az örök, kielégíthetetlen önmarcangolás? Miért kerülhetek olyan nevetséges helyzetbe, mint ami ma is megtörtént velem a lépcsőházban?”. A végén annyira belelovalta magát, hogy azt vette észre, kezei remegnek és kiveri a veríték.

Gyorsan hazaért. Ledobta magáról a kabátját. Ablakára rácsapta a redőnyt, hogy odabent teljes sötétség legyen és nyughatatlan lelkével hanyatt vetette magát az ágyon. Rágyújtott egy szivarra. Érezte, mennyire marja bensőjét a megszűretlen dohány erős íze, jól esett neki. Hosszan nézte a parazsat, és abban a pillanatban, amikor valami kifürkészhetetlen erő a külvilág ablakon beszűrődő neszeit megszüntette és teljes csend lett úrrá a szobán, újra megjelent szemei előtt a lány. Most is ugyanolyan gyönyörűnek találta, mint máskor, de őrjítő módon ezúttal soha korábban nem érzett hevességgel érezte őt magához tartozónak. Azt gondolta: „Ketten vagyunk” – és e gondolat megrészegítette. Lelke megbolydult, mint a méhecske, amely virágillatot szimatol. Nem hallotta a csendet sem, ami körüllengte. Végtelen nyugalom szállta meg, mintha egy másik világban lenne, egy távoli, kifürkészhetetlen, de kellemes és ismerős világban. Mintha már járt volna itt. A lány állt előtte és hozzá beszélt, majd föléje hajolt és nagyon lágyan megcsókolta az ajkát. Csodálkozott magán, hogy ezt milyen nyugalommal tűri. Aztán a lány felállt és ismét beszélt valamit, de ezúttal nagyon lassan és nagyon hosszan. Szemét nem vetette le róla, amiből földöntúli szépség és nyugalom áradt felé, legszívesebben magához ölelte volna, de ehelyett ő kezdett el beszélni, és ekkor megijedt. Megijedt, mert nem hallotta a saját hangját és fogalma sem volt arról, hogy mit beszél, csak azt, hogy a nyelve és az ajkai mondatokat formálnak, de nem azon a nyelven, amit addig beszélt. Egy pillanatig rózsaillat csapta meg az orrát, de nyomban el is múlt, majd halk, egyre erősödő muzsikát hallott és azt érezte, hogy megszédül. A muzsikát nem ismerte fel nyomban; érezte, hogy miközben beszél a lányhoz azon a furcsa ismeretlen nyelven, a zene hatására sírni kezd, de ezt a lány nem látta, legalábbis nem tett úgy, mint aki látná, hanem úgy tett, mint aki kizárólag a beszédre figyel. Valami fontosat mondhatott neki, de azt nem tudta, hogy mit, mindenesetre nyilvánvaló módon a lány teljes figyelmét magára vonta azzal, amit mond. Nem örült, hogy nem tudta, mit mond, mi az, ami ennyire leköti a lány figyelmét. Ekkor ráismert a zenére és csodálkozott, mert vagy’ tizenöt éve nem hallotta. A következő pillanatban visszatért a rózsaillat, belengte a helyet, ahol volt és úgy érezte, az illat igen rövid idő alatt beissza magát a bőrébe. A zene elhalkult, majd ismét felerősödött, majd hirtelen megszűnt a muzsika és csend lett. Minden idegszálával arra figyelt, hogy mit mond a lánynak; és ekkor meghallotta a saját igen távoli hangját. Ráismert a tónusra, a ritmusra, de nem értette, hogy mit mond.  Kétségtelenül ő volt az, ő beszélt, még a lélegzetvételét is hallotta beszéd közben, mégsem értette magát, de még azt a gondolatot sem sikerült érzékelnie, ami közvetlenül azt megelőzően keletkezik, mielőtt a gondolatból beszéd és meleg levegő lesz, csak azt a rémület élte meg, amelyet akkor éreznek az emberek, amikor nem urai maguknak. Rájött, hogy az akaratának itt nincs szerepe. A nyelv, amin beszélt, és amit mondott mindenesetre nagyon tetszhetett a lánynak, mert tekintetét folyamatosan rá szegezte és roppant érdeklődést mutatott. Majd egy pillanatra élesen meghallotta a hangját, pontosabban kihallotta a tónusa és ritmusa harmóniájából azt a hangzavart, amelyet a saját szájával keltett beszéd közben, ami úgy hangzott, mintha az a sok százezernyi, vagy milliónyi mondat, amit egy évben elmondani szokott korábban, az mind néhány másodpercbe lenne sűrítve – ezért aztán nem is értett belőle semmit. A lány is mondott valamit, de azt ugyanúgy nem értette, ahogy magát sem, majd látta, ahogy a lány az ágya mellé térdel, ráhajtja a fejét és ismét megcsókolja, de ezúttal hevesen és könnyesen. A lány haja arcába omlott, rózsaillata volt; ezt érezte korábban is. Aztán ő kezdte csókolni a lány arcát, méghozzá lassan és különös műgonddal figyelve a legapróbb részletekre is; az orra, az ajkak ívére, az állra és a zöld szemekre, melyeket a két szempilla annak lassú ritmusában zárt el előle, ahogyan két kezével remegve hátrasimította a lány előomló hajfürtjeit. Boldog volt. Nem volt egyedül és biztonságban érezte magát. Nem voltak kérdések, csak válaszok voltak. Nagyon kellemes válaszok. Nem vágyott többre. Szerette volna megállítani az időt ebben a pillanatban, örökre.

Amikor erre gondolt, hirtelen eltűnt minden, amit addig érzékelt. Eltűnt a lány és a rózsaillat is és nem hallotta beszéde tónusát sem és nem érzékelte beszéde ritmusát sem. Csendet hallott, majd kezdtek beszűrődni az utca neszei, újból itt volt a világban és egyedül volt újra a már csaknem teljesen elszívott szivarral a kezében. Maga elé nézett és eszébe jutott anyja, apja és a saját története, és újból emlékezett. Kényszeredetten emlékezett, mintha az emlékezéssel bizony meg tudta volna állítani az időt. Néha arra gondolt, hogy beletébolyodik az emlékeibe.

Emlékszel? Emlékszel a vonatra? Emlékszel a tájra, amely idegen volt, mert sok volt a domb és szép volt? Emlékszel arra az útra, az első útra a faluba, amelyet apáddal tettél meg? Az út sáros volt az esőtől és apád csizmája és a te kis cipőd is sáros lett. Emlékszel az első évekre, amikor abban reménykedtetek, hogy ez az egész csak átmeneti lesz és hamarosan hazamentek? Emlékszel arra, amikor lassan tudomásul vettétek, hogy nincs visszaút és itt maradtok örökre? Emlékszel, hogy megálltad a helyed? Mindig megálltad a helyed. Emlékszel apád halálára? Emlékszel arra, amikor megtudtad a kórházban, hogy apád meghalt és arra a soha fel nem fogható szelídségre, ahogyan ezt tudomásul vettétek, pedig tudtátok, hogy apád egy másik ember miatt halt meg abban a balesetben? Tudod, hogy ez az ember még negyvenhét évig élt anélkül, hogy valaha is megbűnhődött volna? Miért hagytátok? Jobb a békesség? Ami megtörtént, azt már úgysem lehet meg nem történtté tenni. És ez a lényeg? Ez járt a fejetekben? Tudom, hogy ekkor érezted meg először, hogy lehet következmények nélkül is élni. Emlékszel az első munkahelyedre? A kollégákra, a barátokra, a bálokra, a sok-sok kacajra és a tisztességre? Emlékszel arra az első találkozóra, a Siboney dallamára, amikor először táncoltál vele? Tudod, hogy milyen alma volt annak a szekrénynek a tetején, amire annyira fel akartál menni, hogy közben megindult a szülésed; az első és egyetlen? Emlékszel a fenyőfákra, a susogásra? A susogásra? Megfigyelted, hogy a fenyőfa lombjába egészen más hanggal csap bele a szél, mint a többi fa lombjába. Susugás ez, szünet nélküli, el nem halkuló susogás. Gyerekkorodban sokszor hallottad ezt a hangot. Fenyőerdőben nőttél fel és most is fenyőerdőben élsz. Közben nagyon sokáig egyáltalán nem hallottad ezt a hangot. Érdekes, ha valami rendszeres eltűnik az ember életéből, időnként az fel sem tűnik, és nem emlékezel arra, hogy hiányzott volna a susogás. Nem tartottad természetesnek, mert nem is gondoltál rá, ezért feltűnés nélkül volt természetes, hogy nincs ez a hang. Most, hogy megint hallottad megrémültél. Eszedbe jutott a soha vissza nem térő, az elmúlt világ, ahol ennek a susogásnak megvolt a maga helye. Ugye eszedbe jutott a fiatal anyád és a fiatal apád? Egyszer majd egyedül hallgatod a fenyőerdő susogását és nem lesz senki, aki pontosan értené, miről beszélsz, és mit érzel, csak te és a fiad s egy pillanatra talán meg is rémülsz, de elszáll ez a pillanat, mint a végül pontszerűvé zsugorodó lét összes emléke. Emlékszel arra is, hogy egy nagyon hideg, tiszta, felhőtlen téli napon az apáddal együtt valamikor régen végigmentél a móló elejétől a végéig? Emlékszel a feltorlódott jégtáblákra, melyek a mólót széltében csaknem félig, hosszanti irányban pedig majdnem teljesen beterítették a jobb oldalon. Ha áttekintettél a jégtorlaszokon, apró ereket és valamivel szélesebb patakocskákat látott, melyek finoman erezték a hepehupás jégmezőt, amely kelet felé beleveszett a derengésbe. Emlékszel, hogy e csodálkozó percekben végig beszélgettél az apáddal? Emlékszel arra, hogy miről beszélgettek? Emlékszel a hangulatra? Te és az apád ketten a mólón … Istenem, de jó és szép volt. Emlékszel, hogy apád jókedvű volt és ő hallgat téged? Még mindig látod az érdeklődést a szemében? Ugye látod? Ugye látod? Emlékszel arra, hogy apád mindent meg akart magyarázni, az egész világot meg akarat magyarázni? Tudom, hogy örültél, hogy ilyen apád van, tudom, hogy hagytad, hogy magyarázzon neked az apád, mert te ilyen voltál. Emlékszel apád néha alaptalanul mindenbe belerondító kételyére, amit sem megérteni, sem megszokni nem tudtál? Tudom, hogy vannak dolgok, amelyek belesülnek az ember lelkébe és ott is maradnak örökre. Emlékszel arra a néhány évvel későbbi tavaszi napra? A tóban olyan kevés volt a víz, hogy a kövek alját is látni lehetett és olyat is láttál, amit addig még nem, a kikötő medrének az alját. Emlékszel? Mintha egy ősi titok nyitotta volna fel magától a varázsajtót, hogy rápillanthass a féltett és addig sötétben kucorgó magányos titokra: a meder aljára. Emlékszel, milyen mélyre lehetett lelátni? A nap fénye átütött a vagy kétméternyi vízen, hogy a fény lejjebb mégiscsak átadja helyét az átlátszatlan zöldes derengésnek, mely ott már csak sejttette a titkokat, de el nem árulta őket.

Hát persze, hogy emlékezett és meg is nyugodott. Ilyenkor mindig kiemelte magát léte statikus állapotából és képzeletben visszazuhant a múltba és ez mindig megnyugtatta.

Látod? Látod? Látod?

Látod? Látod? Látod? Az ott te vagy 40 évvel ezelőtt. Ülsz apád és anyád mögött az autóban, nézed a fákat és hagyod, hogy a létforgatag egy elhanyagolható részeként iskolába vigyenek. Kinézel az autó ablakán és ez jár a fejedben: „A köd még nem szállt fel, és csend van. Csak a fenyőfák felső ágairól lehulló harmatcseppek nesze hallatszik, amint százezrével az alsó ágakra és az alsó ágakon még himbálózó őszi levelekre és tűlevelekre csapódnak, hogy azokat magukkal rántsák a mélybe. Hányszor láttam és hányszor hallottam ezt? Így megy ez már, amióta az eszemet tudom. Úgyhogy volt alkalmam megfigyelni egészen kis rezdüléseket is, hiszen magam voltam akkor is, amikor esténként az üres földutacskákon éveken keresztül öreg bicómmal megnéztem, hogy történt-e valami változás a környéken és akkor is, amikor apámat várva gyalog indultam el az állomás felé és akkor is, amikor csak azt figyeltem, hogyan kap bele az északi szél a fenyőfák lombjába. Ekkor hallottad először, hogy a fenyőfa egészen más hangot ad, amikor belekap a szél, mint a tölgy, a nyárs, vagy bármelyik gyümölcsfa. A fenyő hangjában megfigyelted az időtlenséget, a lelassulást, végső soron a semmihez sem hasonlítható nyugalmat. Itt nőttem fel, a fenyőfák között.”. Ezt akkoriban nem tudtad megfogalmazni, úgy értem, szavakba önteni, de az idő – látod - magával cipeli a múltat és életre kelti, akiről nem is tudtad, aki valaha voltál.

Mosogatás

Ez is egy régi történet. A mosogatásról van szó. Manapság az én feladatom, hogy a konyhát rendbe tegyem. Könnyen megy ez, mert olyankor nyugton vagyok hagyva, hallgatom a rádiót, az edények és evőeszközök mosása közben sosem gondolt dolgokon gondolkodom. Száz szónak is egy a vége, nem unom, nem zavar és nem esik nehezemre, ha a konyhában vagyok és mosogatok. Ma eszembe jutott anyám. Anyám, aki a fenyvesi házban egy őszi napon a konyhában mosogatni tanít, pontosabban megpróbál bevonni a mosogatásba, mondván, hogy én is vegyem ki a részem a családi kötelességekből, különben is, attól nem lesz semmi bajom, ha megtanulom, hogyan lesz a piszkos edényből tiszta, a piszkos késből, villából, kanálból tiszta eszköz újból és egyszer majd valamikor az életben úgyis hasznát fogom venni ennek a tudománynak.

Ma eszembe jutott mosogatás közben, hogy valamit kihagytam, valamit, aminek ő akkor nagyon nagy jelentőséget tulajdonított, mondván, „Fiacskám, e nélkül nem ér semmit az egész!”. Mi lehet az? – tettem fel magamban a kérdést, mintha nem tudnám a választ; a választ, amit álmomból felkelve is tudok, essen bárhogyan az eső, legyen bármekkora a fagy, vagy legyen akármekkora földrengés, vagy essen a palát verő kénköves ménkő. Szóval, mi az? Hát, a törölgetés, az edényt ugyanis mindig el kell törölni. Szépen, éppen úgy, hogy ne maradjon egyetlen folt se rajta, hogy jó legyen majd ránézni, amikor elővesszük a fiókból. Persze nem azért jegyeztem meg ezt az alapigazságot, mert anyám mondta, hanem azért, ahogyan mondta. Mosolyogva mondta, mindig mosolyogva mondta, mint aki éppen abban gyönyörködik, hogy hat rám … és tudott rám hatni, mert én mindig eltörölgettem azokat a kurva edényeket, jó kedvvel, mosolyogva … Ma kis lelkiismeret furdalásom volt, mert nem törölgettem. Az edény, az evőeszköz foltos maradt ... cserébe mégis megkaptam anyám mosolyát újra … az emberi állandót.

A múlt

„Ha kérdezzük, hogy minden emberi képzelet, akár fiatalos, akár elaggott, akár vidám, akár borús, miért fordul egyforma kíváncsisággal a múlt felé, akkor minden bizonnyal azt kell válaszolnunk, hogy a múlt egyetlen sétánk, egyetlen helyünk, ahol megmenekülhetünk mindennapi bajainktól, nyomorúságainktól, önmagunktól. A jelen meddő és kuszált, a jövőt titok fedi. Minden gazdagság, minden fény, a világ valamennyi gyönyörűsége a múltban lakozik.” – Fenyő Miksa idézte valakitől az Elsodort ország című írásában.

Látomás

Hazafelé menet az utcán az embereket nézte, és eközben magára borította teljes kívülállóságának védő palástját, amit akkor szokott tenni, ha gondolatai az élet kérdései körül kóboroltak. Nem volt nyugodt, és irigységgel nézte a szoknyás hölgyeket és kalapos urakat, a játszadozó gyerekeket, a sétapálcával komótosan bandukoló és elmélyült társalgást folytató rabbikat, akik a közeli zsinagóga felé tartottak. Irigyelte ezeket az embereket, mert nyugodtak voltak és, mert azt tételezte fel róluk, hogy kitűzött céljaikat különösebb nehézségek nélkül elérhetik és tudják is helyüket a forgó-kavargó élet-kavalkádban. Azt gondolta róluk, hogy boldogok, vagy ha vannak is problémáik, akkor azok egészen mások, mint az övéi, melyekkel végtelenül magányosnak érezte magát. Ez a felismerés persze újra ráterelte gondolatait arra, amivel már régóta bajlódott: „Miben különbözök én annyira a többi embertől? Honnan ez az örök, kielégíthetetlen önmarcangolás? Miért kerülhetek olyan nevetséges helyzetbe, mint ami ma is megtörtént velem a lépcsőházban?”. A végén annyira belelovalta magát ebbe, hogy azt vette észre, kezei remegnek és kiveri a veríték.

Gyorsan hazaért. Ledobta magáról a kabátját. Ablakára rácsapta a redőnyt, hogy odabent teljes sötétség legyen és nyughatatlan lelkével hanyatt vetette magát az ágyon. Rágyújtott egy szivarra. Érezte, mennyire marja bensőjét a megszűretlen dohány erős íze; jól esett neki. Hosszan nézte a parazsat, és abban a pillanatban, amikor valami kifürkészhetetlen erő a külvilág ablakon beszűrődő neszeit megszüntette és teljes csend lett úrrá a szobán, újra megjelent szemei előtt a lány. Most is ugyanolyan gyönyörűnek találta, mint máskor, de őrjítő módon ezúttal soha korábban nem érzett hevességgel érezte őt magához tartozónak. Azt gondolta: „Ketten vagyunk” – és e gondolat megrészegítette. Lelke megbolydult, mint a méhecskéé, amely virágillatot szimatol. Nem hallotta a csendet sem, ami körüllengte. Végtelen nyugalom szállta meg, mintha egy másik világban lenne, egy távoli, kifürkészhetetlen, de kellemes és ismerős világban. Mintha már járt volna itt. A lány állt előtte és hozzá beszélt, majd föléje hajolt és nagyon lágyan megcsókolta az ajkát. Csodálkozott magán, hogy ezt milyen nyugalommal tűri. Aztán a lány felállt és ismét beszélt valamit, de ezúttal nagyon lassan és nagyon hosszan. Szemét nem vetette le róla, amiből földöntúli szépség és nyugalom áradt felé, legszívesebben magához ölelte volna, de ehelyett ő kezdett el beszélni, és ekkor megijedt. Megijedt, mert nem hallotta a saját hangját és fogalma sem volt arról, hogy mit beszél, csak azt, hogy a nyelve és az ajkai mondatokat formálnak, de nem azon a magyar nyelven, amit addig beszélt. Egy pillanatig rózsaillat csapta meg az orrát, de nyomban el is múlt, majd halk, egyre erősödő muzsikát hallott és azt érezte, hogy megszédül. A muzsikát nem ismerte fel nyomban; érezte, hogy miközben beszél a lányhoz azon a furcsa ismeretlen nyelven, a zene hatására sírni kezd, de ezt a lány nem látta, legalábbis nem tett úgy, mint aki látná, hanem úgy tett, mint aki kizárólag a beszédre figyel. Valami fontosat mondhatott neki, de azt nem tudta, hogy mit, mindenesetre nyilvánvaló módon a lány teljes figyelmét magára vonta azzal, amit mond. Nem örült, hogy nem tudta, mit mond, mi az, ami ennyire leköti a lány figyelmét. Hirtelen ráismert a zenére és csodálkozott, mert vagy’ tizenöt éve nem hallotta. A következő pillanatban visszatért a rózsaillat, belengte a helyet, ahol volt és úgy érezte, az illat igen rövid idő alatt beissza magát a bőrébe. A zene elhalkult, majd ismét felerősödött, majd hirtelen csend lett. Minden idegszálával arra figyelt, hogy mit mond a lánynak; és ekkor meghallotta a saját igen távoli hangját. Ráismert a tónusra, a ritmusra, de nem értette, hogy mit mond.  Kétségtelenül ő volt az, ő beszélt, még a lélegzetvételét is hallotta beszéd közben, mégsem értette magát, de még azt a gondolatot sem sikerült érzékelnie, ami közvetlenül azt megelőzően keletkezik, mielőtt a gondolatból beszéd és meleg levegő lesz, csak azt a rémületet élte meg, amelyet akkor éreznek az emberek, amikor nem urai maguknak, amikor a cselekedetben az akaratnak nincs szerepe. A nyelv, amin beszélt, és amit mondott mindenesetre nagyon tetszhetett a lánynak, mert tekintetét folyamatosan rá szegezte és roppant érdeklődést mutatott. Majd egy pillanatra élesen meghallotta a hangját, pontosabban kihallotta a tónusa és ritmusa harmóniájából azt a hangzavart, amelyet a saját szájával keltett beszéd közben, ami úgy hangzott, mintha az a sok százezernyi, vagy milliónyi mondat, amit egy évben elmondani szokott korábban, az mind néhány másodpercbe lenne sűrítve – ezért aztán nem is értett belőle semmit. A lány is mondott valamit, de azt ugyanúgy nem értette, ahogy magát sem, majd látta, ahogy a lány az ágya mellé térdel, arcára hajtja a fejét és ismét megcsókolja, de most hevesen és könnyesen. A lány haja arcába omlott, rózsaillata volt; ezt érezte korábban is. Aztán ő kezdte csókolni a lány arcát, méghozzá lassan és különös műgonddal figyelve a legapróbb részletekre is; az orra, az ajkak ívére, az állra és a zöld szemekre, melyeket a két szempilla annak lassú ritmusában zárt el előle, ahogyan két kezével remegve hátrasimította a lány előomló hajfürtjeit. Boldog volt. Nem volt egyedül és biztonságban érezte magát. Nem voltak kérdések, csak válaszok voltak. Nagyon kellemes válaszok. Nem vágyott többre. Szerette volna megállítani az időt ebben a pillanatban, örökre. Meg akart halni.

Amikor erre gondolt, hirtelen eltűnt minden, amit addig érzékelt. Eltűnt a lány és a rózsaillat is és nem hallotta beszéde tónusát sem és nem érzékelte beszéde ritmusát sem. Csend lett, majd kezdtek beszűrődni a világ neszei. Egyedül volt újra a szobában a már csaknem teljesen elszívott szivarral az ujjai között … 

Beszterce ostroma

E "műelemzést" 1983. december 19-én írtam irodalom órára

"Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Témája hasonlít a „Különös házasság”-hoz. A hasonlóság keveredik a képzelet-szülte tényekkel. Élő alak Pongrácz István, a bevezető szerint maga Mikszáth is találkozott vele. Megragadta képzeletét a különc, aki kizárta életéből a XIX. századot. Utolsó várúrként élte életét, középkori szokásokat újított fel és háborúsdit játszott parasztjaival. Magas rendű művészettel az ábrándozásnak „színváltó, összetett bírálat és együttérzés, humor és szeretet, vád és védelem közt villódzó kettősségével” formálta meg típussá Pongrácz I. alakját. Kiemelte az egyszerű klinikai esetek sorából, hogy ne őrültséget lásson hősében az olvasó, hanem mániává erősödő illúziót, mely fokozatosan nyom el mindent a tudatban, melyek sorozatos konfliktusokká robbannak ki az illúzió és a realitás között. Mikszáth a nagyság és gyengeség különös keverékéből gyúrta össze hősét; alakja első összetett, bonyolult jelleme. A mély lélekrajz, a gondos motiváció, a cselekmény és a jellem harmóniája jellemzi. A hős múltba fordulását egyformán magyarázza a környezet, az ősök vonzása, a taszító jelen és az egyéniség lelki alkata.

Békés, szelíd ember volt, ha kettős világában élhetett. Pongrátz legnagyobb megrázkódtatása a szerelem és a szerelem elhullása. Apolkához fűződő érzelmei ellentétes módon nyilatkoztak meg. Részben lovagi formában, részben pedig a naiv szeretet alakzataiban. A téma komorabb színezetű, az író humora is mélyebb rétegeket jár át, mint korábbi alkotásaiban. Csökkennek a cselekményt dúsító anekdoták. A szerkesztésben az a különbség, hogy most nem történeteket kapcsol össze, hanem mindig újabb cselekményelemeket. Új emberkapcsolatok bekapcsolásával növeli azt a kontrasztot, amely Pongrátz István és a kor között tátong, amely a kor kisszerűségét húzza alá."

Iskola

A nagyobbik lányom középiskolába készül, ezért most az iskolák nyílt napjain való részvétel is terítéken van. Nosza, beültem ma egy német irodalom órára (két tannyelvű óra volt) és egy kémiaórára. Ez utóbbin olyanok hangzottak el, hogy mi az elektronhéj definíciója? Vázold  a magnézium atom elektronszerkezetét. A 26-os rendszámú és 56-os tömegszámú vas milyen elemi részecskéket tartalmaz? Ezeket tételesen kellett (volna) felsorolni. Melyik atomnak nincs neutronja? Hány elektron lehet maximálisan az „M” héjon? Mi adja az eredeti periódusos rendszerben a periodicitást? Ez utóbbi kérdés arra is választ ad, hogy mi alapján rendszerezi a Mengyelejev-féle periódusos rendszer az elemeket (válasz: növekvő protonszám alapján). Hány sor van a periódusos rendszerben? Hány oszlop van a periódusos rendszerben? Miért? E kérdések úgy hangzottak el, mintha a Roxfortban Piton professzor óráján lettem volna … J

És ekkor eszembe jutott Kiss Mari, aki azt mondta az érettségi után lassan harminc éve, hogy „Látjátok, most tudjátok a legtöbbet, mert soha nem fogtok később ennyi mindenhez hozzászólni tudni, mint most.”. Lehet, hogy igaza volt …

Redipuglia

Tovább kellene lépni ezen az eseten. Hiába jut eszembe minden nap, minden percben, a gondolataidnak az életet kell szolgálnia és nem az emlékeidet. Azokat tartsd meg, őrizd őket, építsd be magadba, de legyen már elég abból, ha meglátsz egy hírt, akkor az jusson eszedbe, hogy ennek a meghalt apád mennyire örülne, vagy arról mi lenne neki a véleménye. Ne tégy fel olyan kérdéseket, melyekre a választ soha nem kaphatod már meg. Ne gondold el, hogy mi lenne a válasz. Ne képzeld el a válaszokat és ne próbálj meg a képzelt válaszok szerint élni, mert ezek nem az ő válaszai, hanem a te válaszaid. Úgyhogy ne áltasd magad feleslegesen és főleg, ne kínozd magad. Meghalt; és ezen akkor sem tudsz változtatni, ha helyette gondolkodsz, helyette látsz és helyette keresel válaszokat neki feltett kérdésekre. Te nem ő vagy. Te magad vagy. Magad vagy. Egyedül vagy.

A fenti gondolatok akkor jutottak eszembe, amikor egy hírt olvastam ma arról, hogy Ferenc pápa meglátogatta Redipugliában az osztrák-magyar I. világháborús katonai temetőt. Amikor 1978-ban Olaszországban jártunk, apám fontosnak tartotta, hogy ellátogassunk ehhez az emlékműhöz az ő apja – a nagyapám – emlékére, aki mesélhetett neki a frontról sokat. Apámat nagyon érdekelte az első világháborús olasz front. Padova, Isonzo, Tirol, ez volt a könyv, amit százszor elolvasott és nem sokkal halála előtt is olvasott, ez volt az utolsó könyv, amit olvasott. Most pedig itt van e hír Ferenc pápáról és szembe jutott az olaszországi utazás, apám könyve, apám és a nagyapám, és néhány kérdés, amire már nincs válasz, csak a csend van.

Nem gondolom

Nem gondolom, hogy túl nagy közérdeklődésre tart számot, amit tegnap hallottam egy, Fonyódon az éteren keresztül nem hallgatható rádióban egy magyar harctéri tudósítótól, aki nem mellesleg regény - és novella író is, azt, hogy a kortárs magyar irodalom jelentős része khm. "egzisztencialista töcsmörgés", amely olyan témákkal foglalkozik, ami "nem abszolút", nem megváltoztatható, mint amilyen az élet és halál kérdése és a szenvedéshez való viszony ("töcsmörgés" pl. miért érzem jól, vagy rosszul magam, miért viselkednek így, vagy úgy az emberek, hogyan lehet "kitörni" egy adott "állapotból", minek, hogyan kellene történnie, hogy "jó" legyen, továbbá mi a tanulság, a végkifejlet stb., miközben vannak helyek a világban, nem is kevés és nem is kis területek, ahol az emberi létet évszázadok, évezredek óta bemerevedve olyan jelenségek jellemzik, hogy a legyek a kisgyerekek könnycsatornájára szállva oltják szomjukat ... ). Amit mondott, annak kétségkívül van magva - ha más nem, hát az, hogy esetében is a lét (éveket töltött háborús övezetekben a Közel-Keleten és Afrikában) határozza meg a tudatot s ez a lét már-már fokozhatatlan közönyt és talán megvetést is vált ki benne a "mi" mindennapi (nyugati) problémáink iránt. Szóval, egy a bajom ezzel. Az, hogy az úgynevezett "fejlődésnek" az ő világképben nem jut sok szerep és túl azon, hogy megállapíthatjuk, hogy a világ nyilván "nem jó", és a jobbakban legfeljebb végtelen együttérzést válthat ki, megoldást nem kínál. Amit most olvastatok, na az a vegytiszta "egzisztencialista töcsmörgés"(ezúttal tőlem). Túl vagyunk már azon, ilyenekről beszéljünk Kiss Mari irodalom óráján, vagy Bléz, vagy Hari bá' oföi óráján.

Színház

Színház. A mondat végén kitartott drámai csend, a színpadon füstköd gomolyog, s a közönség kezd a pillanat hatása alá kerülni. Ekkor a mögöttem lévő sorban egy idősebb hölgy krákogni kezd és félhangosan megszólal „Megfulladok ettől a füsttől.”. Sírni és röhögni lenne kedvem egyszerre, miközben az együttérzés hullámai verdesik lelkiismeretemet. A hölgy félhangos közlését hangok, majd tettek követik mögülem, a fulladozás, a légszomj, a levegő utáni kapkodás és két kiadós, gyors egymásutánban bevitt hátba verés tompa puffanásának a hangjai, miknek következtében újra csend lesz és az előadás a színpadon folytatódik tovább, mintha mi sem történt volna.

Csend

Fonyód az ismert adatok alapján a története során kétszer volt frontvonalon. Először akkor, amikor a török a XVI. században délről északra terjeszkedve egyre mélyebben nyomult be a királyi Magyarország területébe. Másodszor pedig a XX. században, 1944-1945 telén, amikor a szovjet Vörös Hadsereg Bécs felé haladva elérte a Balaton déli partját.

1566-ra a somogyvári bencés apátságot a török már lerombolta, Hács lakóit elpusztította, a Templom-hegyen épített templomukat felégette, a Fokon lévő kikötőből pedig dereglyéikkel időről-időre összecsaptak a ma Szigligetnek nevezett település előtti vizeken Fonyódra árut és fegyvereket szállító magyar dereglyékkel. Fonyód Keresztúr mellett akkoriban az egyetlen olyan település volt, amely a Balaton déli partján néhány évtizedig ellenállt a hódítónak, hogy aztán a török 1572. augusztusában valamennyi lakóját elpusztítsa, vagy rabigára fűzze, a palánkvárat pedig leromolja.

A helyre ekkor majd’ 160 évre csend borult. A török nem tartotta sokra a területet, a szárazföld felől amúgy is nehezen volt megközelíthető. Telek, tavaszok, nyarak és őszök követték egymást úgy, hogy az északi szélbe nem keveredett emberi hang és nem volt senki, aki a Balaton vizéből ivott volna. Tanútlan telek teltek el nagy havazásokkal, tavaszok teltek el rügybe fakadt fákkal és madárszóval, nyarak teltek el nagy meleggel, az őszökön köd ülte meg a tájat és eső mállasztotta a partfalat. Amikor éppen nem történt semmi, akkor csend volt. Emberi szemmel az idő megállt azon a helyen, amit azelőtt Scolondnak, vagy Funoldinak hívtak.

Belegondoltál ebbe? Ott, ahol ma az emberi élet megannyi jelével találkozol, fürdesz, élsz, alszol, és megtanulsz írni-olvasni, szeretkezel, barátkozol, táncolsz, vagy leéled az életed, melynek kereteit a dombok, a völgyek és a tó adja, ott egyszer, régen, több emberöltőnyi időn keresztül évszakok követték egymást, a fagy, a rügyek, a meleg és az esők. Embertelenül.

Kimegyek a teraszra éjszaka, hallgatom a szemközti erdőt, nézem a csillagokat. Ahogy a szellő finom fuvallata röpke pillanatra egymáshoz érint két falevelet, hogy azok hajbókoló mozdulattal vegyenek egymástól búcsút a következő pillanatig, amikor újra megérintik egymást és szemlátomást nem tudnak ezzel betelni, úgy vagyok én is az erdővel és a csillagokkal. Olyankor egyszerre érzem a régi évszakokat, a hosszú időt és a csendet.

Ők

Jézus! Ma megint láttam őket! Ma megint ott álltak a fehér autójuk mellett és megint bevásárolni jöttek. Ma megint ott voltam, ahol ők voltak, pedig megint mennyire szerettem volna elkerülni őket. Mert nem jó emberek. Mert nem jó rájuk nézni. Mert nem jó, ha rám néznek. Mert nem jó szólni hozzájuk. Mert nem jó hallgatni őket. Mert mást mondanak, amikor veled vannak, és mást, amikor nem, amikor pedig őszinték hozzád, azt nem azért bánják meg, mert megbántanak, hanem azért, mert éppen őszinték, és ezt alig valaminél gyűlölik jobban, mint belátni és megbánni bármit ebben az életben. Mert az egész nyomorult életük hazugság.

Ma délután

Ma délután volt egy pillanat, amikor megmagyarázhatatlan módom belém költözött egy XV. századi magyar jobbágy lelke, amely éppen itt kóborolt a szobánkban. Egy hirtelen villanást éreztem, amely az életének egyben az utolsó pillanata volt, az a pillanat volt, amikor éppen átfordult a halálba, midőn egy másik jobbágy kaszája Hajdúböszörmény mellett alulról fölfelé tartva, szeméremcsontja fölött beléhatolva és bal lapockája mellett kijőve felnyársalta őt. Nem sokáig élt e mozdulatot követően. Kínjai nagyok voltak és a legvégén volt egy rémült felismerés is, a rádöbbenés arra, hogy ő most éppen meghal, itt most véget ér az élet és jön valami ismeretlen. Erről az ismeretlenről néhány perccel később kiderült, hogy nem is annyira ismeretlen; eleinte rémisztő volt neki az a másik forma, amelybe testét elhagyva belekerült, de később a lehető legtermészetesebbnek tartott mindent, ami éppen körülveszi. Szeretetet, megbocsátást és nyugalmat, csupa jót és időtlenséget érzett. Emlékezett a „földi” dolgokra is, a feleségére, a gyerekére, a földre, ahol éjt nappallá téve robotolt, Magyar Áron uramra is emlékezett, akinek a parancsára ő is kiegyenesítette a kaszáját, ahogy Balog Ádám is tette ezt Ucsi Tamás parancsára, aki miatt végül is meghalt. Mert a viszály magvait, ami a két földesúr parasztjait egymásra ugrasztotta az Úr 1500. június havában, Ucsi Tamás ültette el, midőn nem átallotta parasztjaival rendszeresen meglopatni Magyar Áron falvait, különösen Rémfalvát, ahol az a jobbágy is lakott, amelynek a lelke egy pillanatra belém költözött ma délután.

Furcsa volt, nagyon furcsa. Jött és ment. Már nincs itt, de itt hagyott egy érzést, egy idegen és mégis ismerős érzést. Idegen volt, mert nem volt közöm ehhez az emberhez, de ismerős volt mégis, mert amit – jobb szó híján – felfogtam belőle, az mélyen gyökerezik az ember lelkében.

Voltam, éltem, meghaltam. Most éppen nem vagyok. Most a csöndben vagyok, de lehet, hogy már úton vagyok valamikor a z élet felé éppen. A lelkem két megszületés között időtlenül kóborol. Aztán megszületek megint, újra élek és megint meghalok, és megint belezuhanok a nyugalomba. 

Így vagy ezzel te is. Ti élők ebből nem tudtok semmit és én sem tudok, amikor éppen élek, hacsak meg nem érzem, hogy így működik a világ a kezdetektől fogva. Egyszer sikerült ezt megéreznem, a ti fogalmaitok szerint nagyon régen. Ma éppen beléd cikáztam. Egy korábbi létem egyetlen érzetét megosztottam veled ma. Elmondom hát, Szentfurkósi Barka József vagyok, volt egy feleségem és volt egy gyerekem is, nagyon szerettem őket, 1475. január 2-án születtem és 1500. június 15-én haltam meg Balog Ádám által Ucsi Tamás parancsára nem messze Hajdúböszörménytől, Rémfalva határában.

Unokatestvérek

Eltelt néhány nap, hogy nem írtam semmit a blogba. Mondhatom, hogy jó nem történt velem, ezért nem is írtam semmit, nem akartam, hogy másnak is köze legyen hozzá. Elég a bajom így is. Szóval, két és fél hónapos időközben elveszítettem három unokatestvéremet; három magyarországi, anyai ági unokatestvéremet. A Negyeden maradt unokatestvéreimnek így én maradtam az egyedüli magyarországi unokatestvér. Elment Feri, Irénke, Ili. Értitek? Meghaltak. Nincsenek. Feri. Irénke. Ili. Nincsenek pillantások, nincsenek mosolyok, nincs telefonhívás, nincsenek történetek, nincsenek ebédek, vacsorák, nincs terülj asztalkám. Emlékek vannak.

Egyszer, nagyon régen, talán hét éves lehettem, Ferivel és Irénkével meglátogattuk a Tenkes-hegyen lévő egyik kőbányát. Feri fel is mászott egy alacsonyabban lévő kőpárkányra. Ha azt várnánk, hogy ennek az esetnek van tanulsága, akkor tévedünk, mert nincs tanulság. Talán csak annyi mégis, hogy az életfolyam ilyen, akkor jelentéktelennek tűnő események sorából tevődik össze. Események, életpillanatok, melyek egymásra rakódva emlékké állnak össze. Jó lenne újból elmenni a kőbányába drága Ferivel és drága Irénkével. Most csönd van. Csak bennem él ennek a túrának az emléke és az a három hét is, amit húsz éve együtt töltöttünk Siklóson Irénkével, amikor legépelte a szakdolgozatomat szorgos munkával. Talán csak én tudok már ezekről. Ili? Ili, drága Ili, csodáltam tartásodat, humorodat, a történeteidet és azt, hogy mindig, mindent olyan élesen láttál. Emlékszel? Hányszor gyalogoltam hozzátok Pécsett a Március 21-e térre, hogy ott, a kis lakásotokban tanuljam a római jogot? Esténként pedig a kis utcákon gyalog mentem vissza a kollégiumba; egyedül, csöndben, szemerkélő esőben, ősszel. Soha nem felejtem azt az első félévet.

Kicsit egyedül maradtam.