Érzet

Leült mostanában a sors. Az élet uborkaszezon-módba váltott. Mik ennek a jelei? A lendülettelenség és a majdnem teljes apátia. Mi az oka? Jonas nem tudta, csak a tüneteit érezte, látta, hallotta. Arra gondolt, hogy az írás nem elhatározás kérdése, az vagy jön, vagy nem jön. Akkoriban nem jött és irtózatos volt a csend. Érték hatások innen, onnan, amonnan és ezek a hatások, mint a feneketlen kútba eső kavics elhaló susogása zuhanás közben, úgy tűntek el. Semmi nyom, semmi következmény és semmi tanulság nem volt, csak a nagy csend. A csend. Pedig nem volt ez mindig így. Apja halála után azért kezdett írni, hogy belekapaszkodjon valamibe, amivel utána nyúlhatott az ismeretlenbe, hogy lássa apja okos szemeit és azért is, hogy ő is érezze, vele van, nincs egyedül. Szép volt ez az időszak, mert mindez megvalósult, úgy hitte. Hit kérdése volt, ami jött magától, erőlködés nélkül, őszintén és szépen, és ez megnyugtatta. Mostanában azonban nem érezte ezt. Feszültséget sem érzett. Amit érzett – milyen könnyű ezt leírni – az a feleslegesség és a dolgok teljes értelmetlensége. Voltak azok a tisztázatlanságok, az ő külön bejáratú ügyei, a görcsösködések, az, hogy megy az idő és ő nem tudta az időt megállítani és nem lesz nyom … Gondolatok? Voltak egyáltalán olyan gondolatok, melyeket érdemesnek tarthatott arra, hogy azokon mások is elgondolkozzanak és voltak ezeknek a gondolatoknak tanulságaik, olyanok, amik egy kicsit is szebbé teszik mások életét. Emberi dolgok. Emberi gondolatok. Emberi viszonyok és emberi tanulságok.

Tett egy próbát és a következőt írta:

"Tegnap hallottam egy beszédet egy általam nagyra tartott embertől. Arról beszélt, hogy az ember személyisége három forrásból alakul. Az egyik forrás más emberek közvetlen hatása. A másik forrás az olvasás útján érő közvetett hatás. A harmadik forrás pedig a sors személyes megtapasztalása. Az általam nagyra tartott ember ezt ennél összetettebben mondta el nyilvánosan és én tiszteltem azért, mert képes volt összeszedett lenni és nem csak hossza, hanem szélessége is volt a mondandónak. Láttam néhány szemet a hallgatóságból, akik igazán le voltak nyűgözve. Talán azért, mert korábban ilyen beszédet nem halottak senkitől, talán azért, mert nem gondolták volna, hogy az általam nagyra tartott ember ilyet is „tud”. Engem persze nem ért meglepetés és annak pedig külön örültem, hogy minden szavát értettem … tudtam, miről beszél … Nem megfelelni akart a hallgatóságnak, és a vacsora fényét nem pusztán emelni szándékozott a beszéddel, hanem eközben betekintést engedett a … lelkébe. A kimondott szó nem pusztán a meleg levegő rezgése folytán kialakult rezonancia a térben, ami beérve a fülbe elektromos hatást vált ki végül az agyban és jó esetben megértésként csapódik le. A szó, a szavak rendszere a megfoghatatlan gondolat. Maga a gondolat a megfoghatatlan. Olyan, mint a szám. Még senki sem volt, aki megfogott volna egy számot, ha azonban megértjük, mégis tudunk mit kezdeni azzal, hogy mondjuk „huszonhat”. Így vagyunk a szavak segítségével a gondolatok és talán az emberi lélek megértésével is. Egy ponton túl azonban a szavak nem segíthetnek. Van egy „világ”, amit szavakkal nem lehet leírni és olyankor az ember jól teszi, ha inkább csendben marad és megpróbálja legfeljebb inkább megérezni, mint megérteni a saját lelkét. Ez a szavak nélküli, örömteli magány világa, a tökéletes örömteli üresség. Ha valaki a szavakkal képes erre terelni, nem eljuttatni, hanem csak terelni a hallgatót, az bizony nagy dolog. Voltak, akik talán képesek voltak eljuttatni némelyeket oda. Nos, miért járt ezen az eszem az általam nagyra tartott ember beszédét hallgatva? Mert a beszéd ki nem mondva a lelkéről szólt és abban biztos vagyok, ha valaki megérezte azt a beszédet, akkor egy kicsit jobb lett tőle."

Miután ezt leírta Jonas, megnyugodott.

A lány a metrón

A metrón egy lánynak táska volt a vállára vetve. Előttem ült, leszállni készült. észrevettem, hogy valamilyen üveg/pet palack kiborulhatott a táskájában, mert csöpögött a víz belőle. Míg állt az ajtó előtt, szép kis tócsa alakult ki alatta. Nem vette észre. Gondoltam, szólok neki. Oda is mentem hozzá és megszólítva "bocsánat", mondám, "csöpög a táskádból a víz" és rámutattam a tócsára. A lány rám nézett és az éppen kinyílt ajtón elmenekült előlem. Menekültében még vissza is nézett rám rémült szemeivel, hogy nem követem-e. Pedig nem történt más, mint, hogy egy ember megszólított egy másikat ... a nagyvárosban ... remélem, már tudja, hogy kifolyt a vize.

Egy ügy

Takács elbukott egy ügyet a bíróságon. Teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy valamilyen korrupció van az ügyben – no nem a bíróság részéről, hanem a felek részéről. Bizonyítani persze nem tudta, de nem is akarta. Nem volt jó kedve. Veszíteni soha nem jó. Azzal vigasztalta magát, hogy ez a mai ítélet is valamiért céltételezett volt. Néha, kétévente egyszer-egyszer volt olyan érzése, hogy olyan ítélettel találkozik, mint ez a mai. Céltételezett ítélet alatt azt értette, hogy a bíróság valamely okból az ítélet rendelkezését már előre eldönti, majd ezt követően keresi és találja meg az ehhez vezető logikai utat, amely – legalábbis formálisan – megtámogatja a döntés okát, melyet az egyedül elfogadható igazságként, az ítélet jellegéből adódóan ezáltal a kizárólagosan helyes döntésként hirdet ki. Takács arra gondolt, hogy annak nem lenne szabad kérdésnek lennie, sőt, ha már a kérdés felmerül, az nagyon rossz, miszerint „a döntéshez keressük a logikát és a bizonyítékot?”. Takács azt gondolta, hogy mindig a bizonyítékokból következtessünk a döntésre, vagyis a bizonyítékok zárt láncolatából kikövetkező okozati összefüggések vezetnek el rekonstruálható múltbeli állapothoz, melyből logikusan következhet is akár a döntés és e döntéshez a jogszabályok nyújthatnak segítséget, midőn azokat a bíróság alkalmazni szándékozik. Jó esetben még az is előfordulhat, hogy ez a döntés igazságos lesz, legalábbis ez esetben összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye ennek, mint a „céltételezett ítéletnek” nevezett döntés esetén, amikor minden felborul.

Azon a napon azonban Takács egy céltételezett ítéletbe futott bele, ráadásul egy első fokon már megnyert ügyben hozott ilyen ítéletet a bíróság. Azon tűnődött, mi lehetett annak az oka, hogy szerinte ezt az ítéletet előre elhatározta a bíróság, vagyis, miért volt meg előbb a végső álláspont, mintsem az oda vezető logika. Személyes ellenszenv vele szemben? Ezt kizárta. Presztízs? Önigazolás a bíróság részéről? Á, dehogy! Ezt is kizárta. Nem tudott rájönni, pedig sokat járt ezen az esze aznap.

A bajt abban látta, hogy az ügyben elbírált valóság, sőt – hogy kissé patetikusan kis többletet is mondva – az igazság is megfulladt, vagyis az igazság belefulladt az ítéletbe. Arra gondolt, hogy az ítélet folytán ott a tátongó, nyitott ajtó, lehet mutyizni, játszmát előre lepacsizni és közbeszerzési eljárást elbohóckodni. Azt látta, hogy az ítélet megfelelése az elvárásokhoz csak formális. Ezt szívből gondolta, mert Takács jó ügyvéd volt. Képes volt belátni, ha nincs igaza és képes volt meggyőzni magát arról is, hogy másnak is lehet igaza és néha igaza is van másnak, valamint képes volt hagyni magát meggyőzni és elfogadni, hogy éppen meggyőzték. Aznap azonban nem győzték meg, bírók nem győzték meg.

Takács végső soron a formális igazságba belefojtott nagytesót, a valós igazságot sajnálta, mely elveszett és látta ennek a következményeit odakint, amit úgy látszik a bírók nem láttak. Csak aznap foglalkozott az üggyel, mert nem ért rá többet foglalkozni a halottal.

Vannak, akiket az ember nem mer megsérteni

Felkészülni minden élethelyzetre – Jonas így gondolta. Felkészülni minden szófordulatra, gesztusra, hogy legyenek válaszai mindig, minden körülmények között és válasz alatt azt is értette, ha csöndben marad. Ez járt a fejében abban az időben.

Jonas egy kora őszi estén Matfejevhez volt hivatalos. Matfejev, nos ő Jonas régi barátja volt, és ezúttal is meghívta őt az irodai ünnepségre. Az ünnepségen jelen volt Konsztantyin Volkov professzor is, aki a maga jelentőségteljességében mindig jelen volt ezeken a társasági eseményeken, amelyre ezúttal azért került sor, mert Matfejev irodája új taggal bővült és e bővülésnek fényt kellett adni. Jonas az új tagot kellően jelentéktelennek tartotta ahhoz, hogy ne jegyezze meg a nevét, meg aztán mondandónk szempontjából az új tag személyének nincs jelentősége.

Néhány alapszabályról essen szó! A professzor által kezdeményezett beszélgetés általában az „azt hallottad-e?”, vagy az „azt tudod-e?” felütéssel indul. Nos, aki így kezdi a beszélgetést, azzal vigyázni kell, mert, ha az illetőnek rossz kedve van, az eleve tételezi fel a kérdés címzettjéről, hogy „nem tudja” a választ, nem tudja az adott tényt, okot, vagy valóságot; véletlenül éppen mindig azt, amire a kérdés irányul. Ez így van kitalálva, hogy úgy mondjam, dramaturgiailag összeszedve a professzor részéről, hogy a későbbiekben kellő gyúanyag gyűljön össze valakinek a porig alázására a társaságból. A játék erre megy ki és az okos Konsztantyin Volkov professzor ezt pontosan tudja; minden alkalommal tudja és kedvét leli benne.

Azon a napon a professzornak rossz kedve volt és egészen nyilvánvaló volt az is, hogy a kérdésekre adott válasz helyességének az égvilágon semmilyen jelentősége nincs, sőt még csak annak sem, hogy válasz elhangozzon, mert csak egy célt szolgált a kérdés, továbbá a kérdés hangsúlya, a kérdés elhangzásakor felvett testtartás, mégpedig azt, hogy ott, abban az adott pillanatban lássa mindenki, hogy ő az … alfahím. Ki nem mondott elvárás volt ez a részéről, hogy hozzá igazodjon a társaság, továbbá az ő véleménye legyen a domináns, sőt a beszélgetés irányának egyetlen célja az ő véleményének a megértése és az azzal való ellenvetés nélküli teljes azonosulás legyen. Volt, aki ezt nem látta és volt, aki látta és olyan is volt, aki olyannyira érezte ezt, hogy képes volt Konsztantyin Volkov személyébe belebújni, azzal szinte teljesen eggyé válni, ezáltal tökéletesen megérteni őt. Jonas ilyen volt.

Az éppen aktuális kérdést tehát - „azt hallottad-e, hogy …?” – Jonashoz címezte a professzor. Jonasnak nem volt kedve megszólalni, mert az általa ismert magatartásformákkal, a válasszal, az érdeklődő tekintettel, a nyíltsággal, továbbá a kíváncsisággal semmire nem ment volna a készülő megaláztatással szemben, és ezt pontosan látta előre. Rá akarta hagyni az egészet, de a csendben a professzor nem hagyta magát.

–        Mond már, na, mond már – hangzott a felszólítás.

–        Inkább csöndben maradok, úgyis neked van igazad professzor úr – mondta Jonas.

–     Dehogy maradsz csöndben, nem szoktál te csöndben maradni, mond már – hangzott újra a professzor felszólítása – Elolvastad te azt egyáltalán, amiről beszélsz? – kérdezte.

–        Lehet, hogy nem az egész törvényt olvastam el, de vannak benne részek, amik elborzasztanak – felelte Jonas.

–        Mi borzaszt el? – kérdezte a professzor.

–        Ahogy kezdődik, már az első mondatai. Hazugság az alapvetése, felmentést ad felelősség alól. Aki írta, azt akarja, hogy ne gondolkozz, és olyan következtetést vonj le, amiből jó következmény nem fakad professzor úr, csak rossz. Csak rosszabbak maradunk, nem jobbak, rosszabbak. Érted, csak rosszabbak maradunk! – felelte Jonas és meglepődött magán, hogy mégsem tudott csöndben maradni, vagy elterelni a beszélgetést más irányba.

A professzor nem erre számított, behódolásra és megzavarodottságra számított.

–      Még egyszer kérdezem, elolvastad ez egészet? Ha nem olvastad el az egészet, nem lehet véleményed sem az egészről, de egy részéről sem! Először olvass, tanulj és utána legyen véleményed! – mondta a professzor.

Jonasnak végképp elment a kedve a társalgástól és az arcára kiült a rá ilyenkor jellemző mosoly. Ez a mosoly nem volt befolyásolható, és tudatosan nem volt képes tenni ellene semmit. Ha a kialakult helyzet és a saját mércéje szerint felállított úgynevezett „jó modor” nem volt összhangban egymással, akkor a mosoly csak jött a semmiből és ilyenkor mindig attól félt, hogy ez a mosoly elárulja. Elárulja, hogy nem tud uralkodni magán, hogy kényelmetlenül érzi magát és nem tudja felvenni a professzor szabta módon a versenyt az igazáért. Jonas ilyenkor nem tudott küzdeni. Inkább hallgatott és a kívülálló számára csak bután mosolygott; mert a mosoly – valljuk be – kívülről csak egy buta mosoly volt. Ez volt a megalázó. Végül is a professzor elérte a célját. Mindenki láthatta, hogy ő az alfahím abban az öt percben. Pedig Jonasnak volt igaza.

Jonas később elgondolkodott azon az estén és Ernest Hemingway egyik mondata jutott eszébe: „Vannak, akiket az ember nem mer megsérteni.”.

Waltzer - Valcer

Isten bizony, erre táncolni fogok Judittal!

Bolero

Volt egy harmadik eset, vagy harminc éve történt – hogy mi volt az első kettő, az témánk szempontjából lényegtelen, legyen elég annyi, hogy amiről most írok, az is belefért a sorba. Szóval, apám elragadó és nagyon szeretnivaló ember volt. Volt egy zenemű, amit nagyon megszerettem akkoriban, valamikor a ’80-as évek elején. Egyszer hallottam a rádióban és utána napokig a fülemben volt a dallam és a ritmus. A Bolero volt az Maurice Raveltől. Szerettem volna  a lemezt megkapni születésnapomra. Aztán feljöttünk Pestre és apám úgy kezdte a Rózsavölgyi Zeneműboltban az eladóval, miután ledrágámozta illedelmesen köszönve is neki, hogy ő egy különlegességet szeretne venni, a Bolerót, Maurice Raveltől. Az elárusító visszakézből megkérdezte apámtól, hogy ezt a kérést miért tartja különlegesnek. Apám erre hirtelen nem tudta a választ.

Rosszul éreztem magam. Az eladó hangjában érzékeltem a minősítést, mellyel azt az embert illeti éppen, akinek már a kérdése sokat elárul magáról, elvégre már a kérdés is minősít … Az eladó hangjában és pillantásában ezeket a kérdések  halottam és láttam: "Hát nem tudja maga uram, hogy Maurice Ravel Bolerója egyáltalán nem különleges? Hát nem tudja maga uram, hogy ez a mű csak annak különleges, aki a zene világát illetően roppant sekélyes ismeretekkel rendelkezik? Hát nem tudja maga uram, hogy éppen itt, ebben a boltban a különleges alatt mást értenek? Hát miféle tojás maga uram, honnan jött?"

Szóval, sajnáltam apámat, mert úgy tűnt, akaratán kívül elárulta magát, mert tudtára adta egy idegennek, hogy fogalma sincs arról, hogy Marurice Ravel Baloerója nem különleges itt, továbbá dühös is lettem az elárusítóra, mert elárulta őt előttem, mert illetéktelen kérdést tette fel neki, mert érzékelhetővé tette, hogy mit gondol róla, és ez egyáltalán nem illett abba a képbe, amit én gondoltam az apámról. Akkoriban az efféle tapintatlanság ismeretlen volt számomra - no, később sem gyakran tapasztaltam ilyet.

Apám persze tudta a választ, nem jött zavarba és kivágta magát. „Tudja asszonyom azért különleges ez a lemez, mert még nem vettük meg és a hétvégén szeretnénk meghallgatni otthon, együtt.” – válaszolta. Az igazsághoz tartozik, hogy ennek a közlésnek csak az első fele volt valós, mert nem terveztük meg előre, hogy majd együtt is hallgatjuk meg a zenét, de – ha már így alakult – végül is így történt.

Mégis lett tehát haszna az eladó tapintatlanságának. Életemben először, és azt hiszem utoljára is, az apámmal együtt meghallgattam egy komolyzenei darabot az első taktustól az utolsóig! Nagy szó ám ez!

A lemez is megvan és tulajdonképpen a hála is megvan az eladó felé, mert okot szolgáltatott arra, hogy a szaván fogjam aput.

A parkolóban

A parkolóban, ahol munkaidőben majdnem minden nap hagyom az autómat, lakik egy idősebb házaspár. Nekik is van autójuk. Abban laknak. Tudom, vagy fél éve figyelem őket. Mostanában úgy alakult, hogy reggelente éppen akkor érek oda, amikor kiszállnak az autójukból, este pedig éppen akkor, amikor visszaérkeznek valahonnan és beülnek a soha el nem mozduló kocsijukba. Szépen vannak felöltözve, új ruhákban, adnak magukra; meg nem mondaná az ember, hogy nincs lakásuk és éjszakánként ülve alszanak. Ma is láttam őket reggel is és este is. Este már benn ültek a kocsiban, nézték a forgalmat, beszélgettek és közben párásra lehelték az ablakaikat. Jól láttam. Közvetlenül mellettük parkoltam. Holnap is találkozom velük - gondolom.

Ébresztő

Reggel fél kilenckor bementem anyámhoz a hátsó házba. Csend volt. Köszöntem. Még egyszer köszöntem, majd még egyszer köszöntem. Nem jött hang. Aztán beléptem a kis szobájába, megpillantottam az ágyat, ahol anyám feküdt mozdulatlanul, csak a feje látszott ki a takarója alól. Úgy feküdt ott. Ismét köszöntem, ugyanolyan hangosan, mint az előbb többször is és erre már megmozdult. Majd, mint, aki ezer éve nem látott, akkora mosoly ült ki az arcán egy szempillantás alatt. Az öröm mosolya volt ez és a csak rá jellemző, utánozhatatlan hangsúlyozással kimondta, amit mindig ki szokott mondani, amikor meglát: szervúúúsz! Így, az „ú”-t jól elnyújtva, hogy halljam. E gesztus talán eltúlzottnak tűnhetett volna másnak, hiszen mi van abban, ha az anya meglátja a fiát? Miért kell ekkora mosolyra nyílni, ráadásul ilyen hirtelen és miért kell a „szervusz”-t  olyan hangsúllyal mondani, mintha tíz éves gályarabságból tértem volna haza összetört arccal, de legalább élve …

Aludt, a köszönésemmel én ébresztettem fel, és én már bántam, hogy felébresztettem, különben sem szeretek senkit felébreszteni. De, ez a mosoly, ez a hirtelen mosoly az arcán … az kárpótolt. Később elgondolkodtam azon, vajon nem azért is mosolygott-e, hogy ne érezzem rosszul magam amiatt, hogy felébresztettem - ő ilyen, ismer engem.

Válság

Ma három órás időközzel két, egymástól független személy panaszkodott nekem. Ugyanarra panaszkodtak: a válságra, amely durván kihat mindennapjaikra. Cégeik vannak és azon gondolkodnak, hogyan lehetne megszabadulni tőlük és, hogy mit kezdjenek azután magukkal. Az egyikük egy barátom volt, a másikuk egy mesterember, aki megjavított valamit. Figyelmesen hallgattam őket. Egyikük sem ismerte a másikukat. Ami összekötötte őket így ismeretlenül is, az az volt, hogy a valóság egy szeletét ugyanúgy élték meg: egy módon hatott rájuk egy befolyásolhatatlan, hogy úgy mondjam, „objektum” - mit gazdasági válságnak hí’ a köznyelv - továbbá az arra adott válaszként a jövő szüntelen fürkészése és egyben a felkészülés az ismeretlenre. Ezzel nem voltak egyedül akkor, amikor gondolataikat megosztották velem – csak nem tudták, mert én nem szóltam nekik …

Stanton Lanier

Miért tettem fel ide ezt a zenét? Csak, mert tetszik ... (Google Crome-al nyisd ki!)

Bringatúra szeptemberben

 

I.

Péntek

1.

Fonyódról indulunk. A tervünk az volt, hogy átkerekezünk Balatonszentgyörgyre, pontosabban a Csillag-várba, ott megtekintjük a kiállítást, majd hazakerekezünk. Azt javasoltam a fiúknak, hogy ezúttal a hegy alatt menjünk, gyorsabb is, meg nem annyira fárasztó, mint a hegyen keresztül. Szerencsénk volt, a délelőtti esőcske elállt, a szél is alábbhagyott. A felhők ugyan nem engedték át a Nap sugarait, de nem volt hideg sem; mondhatnám éppen kiváló biciklis idő volt. Jöttek a kilométerek és a megállások is. Az első megálló rögtön az elején, a Kispipánál megvolt, ennek különösebb oka nem volt, mert fáradtak sem voltunk, meg nem is nagyon volt mit nézni a sínek mellett, de rögtön kiderült, hogy azért álltunk meg, mert Józsiék lemaradtak. Majd’ tíz perc múlva bukkantak fel; Józsi bringája nyergét kellett megszerelni. Ha már szerelés, nosza, tekerjünk csak el az onnan két kilométerre lévő szervizbe! Igen, mert ilyen van ám, bicikliszerviz a fenyőfák alatt egy udvar mélyén rögtön a fenyves-alsói vasútállomás mögött. Micsoda egy romantikus hely az! Egy konténer, benne szerszámok és alkatrészek serege és fémes szag. No meg egy roppant segítőkész ember, a tulajdonos, Béla a neve, ha jól emlékszem. Béla kiselőadást rögtönöz a biciklizésről, a bicikli szereléséről, az alkatrészekről, az alkatrészek beszerzéséről, arról, hogy mi a különbség a Kínában gyártott és az Európában gyártott bringák között, valamint, hogy miért kopik a gumi, továbbá a Nap sugarai milyen hatást fejtenek ki a gumira, ami végül a gumi elöregedéséhez vezet. Mindezen felül még a kérdéseinkre is válaszol. Végül voltak közülünk, akik ittak egy ….. kávét ….. majd folytattuk a túrát Balatonfenyves felé. Én mentem elöl, mutatván az utat. Fenyvesen újra megálltunk a Vachot utca végén. A büfé még nyitva volt, le is telepedtünk, elfogyasztottunk egy kis pohár sört, mert nagyon megszomjaztunk a „ménkű nagy” tekerésben …, majd döbbenten megtekintettük a Balatont. Döbbenetünk oka az volt, hogy mennyire, de mennyire nincs víz a tóban; jó száz métert kell gyalogolni a parttól, hogy a vízhez érjünk. Én ilyet még nem láttam, de a többiek sem. Egyből voltak feltételezések is némelyikünknél arra, mi lehet ennek az oka. Az biztos, hogy eső, az nem volt, tehát a szárazság szóba jöhetett egyik okként, de volt két bizarrabb ok is, amelyek talán nem is annyira bizarrak. Szóval, az egyik, hogy a múlt télen a Balaton befagyott és a jég alól eresztették le a vizet a Sión, hogy ne tűnjön fel senkinek ..., de miért? Erre nem kaptunk választ, úgyhogy ez a magyarázat nem jó. A másik eset pedig tavasszal történhetett, amikor egy, a Dunán veszteglő hajót a Balaton vizével megtöltött Sión hozták fel a Dunáról. Mi igaz ebből? Nem tudom, lehet, hogy semmi. Bármi is az igazság azonban, szomorú, ami történt, nem jó ránézni a víz nélküli iszapos aljzatra. Így vannak ezzel a fiúk is. Most látom, hogy még nem neveztem néven őket, szóval, tehát Józsi, Attila 1, Szabolcs, Attila 2, Karesz, Lujdzsi, alias Lajos. Így voltunk mi heten, huh, remélem nem felejtettem le senkit, Lujdzsi este még hazament, Székely Tomi pedig este érkezett.

Miután kiborzongtuk magunkat „víz nélküli” Balaton látványán, utunkat folytatva megbeszéltük pár szóval, hogy mostantól mindenki a saját tempójával halad és Balatonmária-fürdőn, a csatornánál lesz a következő megálló, addig pedig „cry havoc”, már ami a biciklizés élvezeteit illeti. Józsi, Attila 1, Lujdzsi és Szabolcs el is húznak, Karesz, Attila 2 és én lemaradunk, eleinte beszélgetünk, majd feltámad a szél és szemből kezd fújni.

Szembeszélben az ember magányos lesz, nem beszél, maga van a nyeregben és próbálja elterelni a gondolatait, hogy ne érezze a szelet. A gondolatom elterelésére a legjobb módszer a beszéd, illetve a beszélgetés megszüntetése. Nézem az első kereket, kerülöm a tócsákat, hallgatom a gumi duruzsolását, arra gondolok, miért nem a Gepidával jöttem, aminek fele olyan széles az abroncsa, mint a BCA-mnak. Vékony abroncs, kisebb ellenállás, kevesebb erőkifejtés, kényelmesebb menet. Aztán arra gondolok, hogy a vastagabb abroncs jobban megmozgat, jobban elfáradok, ettől jobban érzem majd magam és jobban alszom – próbáltam keresni jó válaszokat erre az abroncs-kérdésre és azt hiszem, sikerült is, mert máris megérkeztem a következő pihenőhöz, a máriai árok partjára. Az élboly már vagy negyed órája ott volt és egymást méregetve ment az ugratás erről, arról, meg amarról. Rendszer nincs a beszédben, ötletszerű viccek vannak és ötletszerű poénok vannak. Nagyon jó, élvezem, jó a csapat! Előkerül egy farzsebből egy vékony, tenyérnyi nagyságú tégely, amiben lötyög még valami … ennyi … volt … már nem lötyög abban a tégelyben semmi …

Megyünk tovább a balatoni bringaúton egészen Balatonendrédig. Ott letérünk a körútról és irányt veszünk egy mellékúton Balatonszentgyörgy felé.

2.

Hamar átérünk. Enyhe emelkedőn, majd hosszú lejtőn haladunk. Ha lejtő, akkor jön a gondolat, hogy visszafelé jövet ezt bizony majd le kell küzdeni; különben mindig így van, ha biciklivel mész és, ha ugyanarra mész vissza, amerről jöttél ... Persze, ez így nem igaz, mert ahol lejtő van, ott mindig lesz valahol emelkedő is és, ahol van emelkedő, ott valahol lesz lejtő is – függetlenül attól, hogy honnan jöttél és merre mész, oda-e, vagy vissza-e. Kicsi ez az alapigazság, lehet rajta kacarászni is, de, próbáld meg nem figyelembe venni, ha egyszer a canga nyergében vagy … úgyis rádöbbensz, hogy ez így volt, így van és így is lesz!

Szentgyörgyön megmutatom a fiúknak a Szepi nevű éttermet is a falu végén az út mellett, a templom előtt a Csillag-vár felé vezető út elején. Nosza, ha már ott vagyunk, be is térünk. Mindenki rendel kedvére valót és megállapítjuk, hogy … igazam van. A hely jó, az árak barátiak, a pincérnőnek jó a humora, a helyzet magaslatán van, midőn jól tűri kacér tekinteteinket. És kacaj, kacaj és kacaj, lassan már Józsi zoknija színén is kacarászunk, pedig fel sem öntöttünk a garatra és talán nincs is Józsi egyik lábán sem zokni ...

Szepi után sima az utunk s Csillag-várhoz. Kis színes: Luigi nem tud uralkodni magán, előre teker iszonyatos tempóban és kiáll egy kukoricásnál, ahol eltűnik a növények között kis időre; később megkönnyebbülten bukkan fel, arca mosolygós és sokat mondó. Csillag-vár. Ezt írja róla a wikipédia: „Az egykori dokumentumok szerint bizonyossággal állítható, hogy a nevét négyágú, csillag alakú alaprajzáról kapó épületet csak jóval a török háborúk után, 1820–1821 között emelték. Tulajdonosa Festetics László gróf, eredetileg a környező erdőségeiben élő vadállatok miatt vadászháznak rendezte be. Az akkori romantikus korszaknak megfelelően, négy esztendő múltán már árokkal és magas sánctöltéssel egészítették ki, így már valóban egy középkori végvárra hasonlított az objektum.”. Továbbá: „A vár földszinjén a XVI. századi somogyi tájon állandó háborús viszonyokat teremtő török hódoltság korszakának kiállítása tekinthető meg, egy-egy pillanatképet ábrázolva panoptikumszerűen. Így láthatjuk a falusi plébánossal vitatkozó várkapitányt, valamint a borral és hússal lakomázó végvári katonák figuráit, amiket korabeli ruhák és fegyverek másolatai tesznek élethűvé. A belső terem sarkából letekinthetünk a harminc méter mély kút víztükrére. A felső szinten különböző egyenruhákba öltöztetett babák sorakoznak, egyebek közt a magyar huszárság történetét mutatva be: mintegy 150 huszárfigurán tanulmányozhatjuk a régi egyenruhákat. A kazamataszer pincében baba- és plüssállat-kiállítás várja a látogatókat. ….”. Ennél jobban én sem tudtam volna elmondani. Szóval ide jövünk és meg is érkezünk. Először azt hisszük, nem kell belépőt fizetni, ezért könnyű szívvel tekintjük meg a babamúzeumot. Miután ezzel megvagyunk, érkezik egy torzonborz fazon és mindegyikünktől elkér 500 pesót. Érdekes módszer, … de több is veszett Mohácsnál, gondolom. Szemmel látható érdeklődésre tartott számot egy reklám poszter az urak körében, mely éppen a babamúzeum bejáratával ordította a nézelődő szemébe, hogy „Szex panoptikum”. Az intézmény Keszthelyen található és egy netes leírás nyomán a következőket kell róla tudni: „A kiállítás 3 év alatt készült el, a Képzőművészeti Egyetem szobrászművész jelöltjei készítették, a nem kis kihívást jelentő két tucatnyi szilikonfigurát. A korábbról ismert viaszfigurákkal szemben (Madame Tussaud panoptikuma), a szilikonból készültek élethűbbek, tökéletes bőrhatásúak, a megtévesztésig valós élőlények illúzióját kelti. A modelleket gipsz ágyba fektették,majd annak megkötésekor két felé vágták. Ebbe, az így keletkezett üregbe öntötték a szilikont mely megkötése után tükörképe lett élő gazdájának. A mintául szolgáló hölgyek és urak, szintén az egyetem hallgatói közül kerültek ki. A világon egyedülálló kiállítás az amszterdami és prágaival szemben, újszerűségével, merész naturalizmusával - a látogatók szerint - igazi kuriózum; eddig nem látott erotikus csemege. Belépés csak 16 éven felülieknek, prűdek és nyárspolgárok reményeink szerint fiatal korúnak minősítve magukat, távol maradnak tőlünk.” . Luigi biciklizni szeretne. Javasolja, hogy tekerjünk át Keszthelyre …, elvégre azért jöttünk,  hogy biciklizzünk. Sajnos kezd sötétedni, ezért leszavazzuk, de megfogadjuk, hogy oda, nos oda, elmegyünk egyszer. Még megcsodáljuk a kertben kiállított, üvegkalitkába zárt objektumot, ami valójában egy nagy makett és az első (újkori) balatoni hajót formázza hétszeres kicsinyítésben. Tényleg szép. A hajó neve „Főnix” volt és még a XVIII. században építették - ezzel az arra a napra rendelt kultúr-programot letudtuk.

3.

Utunk vissza Fonyódra ugyanott vezet, mint idefelé. Kiemelésre csak a végső szakaszon kiélt bringázási mániám érdemes. Nagyjából azon a szakaszon, ahol a fenyőfák között megbúvó bicikli műhely található, van egy kis kerülőút, mellyel némi előnyre lehet szert tenni – a többiek nem tudtak róla, vagy meg sem fordult a fejükben, hogy arra menjenek. Nem úgy nekem! Levágtam ezt a szakaszt és Józsi és Attila 1 elé kerültem, akik igencsak meg voltak lepődve azon, hogy elébük vágtam jó kétszáz méterrel. És akkor csoda történt! Megbokrosodtam! Iszonyatos tempót diktáltam magamnak és mindenkit otthagytam, még a négycombú Józsit is! Nem akartam, hogy ezen a terepen, ami az enyém és már vagy ezerszer tekertem erre, valaki éppen itt, ezen a végső szakaszon megelőzzön! Furcsa érzésem volt. Nem volt fárasztó a nagy iram és azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hajt valami, vagy valaki… Józsi próbált közelebb kerülni hozzám, de csak egyre távolodtam tőle, vagy ő éntőlem, már nem is tudom, de én voltam elöl, az biztos. Visszatekintettem és egy idő után nem láttam már. A szívem úgy dolgozott, mint egy erőmű, amin azért egy kicsit elgondolkodtam … nem éppen most kéne meghalnom …, amikor vagy öt percbe telik, hogy utolérjenek az első varjak, pardon, fecskék a csapatból …

4.

Este fenn, benn a pincében a háznál móka és kacagás megint. Anyám lángosait kisgyermekek módjára majszolgattuk a pálinkák után és közben. Történetek megint. Én példul Alaszkával jöttem elő. Jack London, az amerikai író sokat élt Alaszkában és volt egy mondása: „A férfiember Alaszkában nem beszél, hanem magában gondolkodik.”. Ennek lett is az éjszaka folyamán következménye, midőn Szabi – észlelve, hogy a kis párna neki kevés, vagy tán nem is volt párnája – kileste, mikor megy a vele egy ágyban alvó Józsi vetni egyet. Ekkor gondolta úgy, hogy magáévá tesz Józsi párnáját, akinek kettő is volt ebből egyszerre. Úgyhogy Szabi Fonyódon, a mi házunkban alaszkázott először. Ezt az esetet megbeszéltük a kicsi reggeliző asztalnál összekkuporodva és megállapítottuk, hogy Szabi alkalmazkodó képessége a körülményekhez fenn északon, a Yukon-deltában is megállná a helyét. Még annyit, hogy Luigi az este folyamán el, Székely Tomi meg meg.

II.

Szombat

A reggeli irány majdnem ugyanaz, vagyis Balatonfenyves, de ott letértünk a tó körüli bicikli útról és Imre-major felé vettük az irányt. A Nap is kisütött és élvezzük a berket, a sima utat és azt, hogy nincs forgalom. A többiek csodálkoznak ezen, mondván nem gondolták volna, hogy ilyen jó kis bringa utak vannak errefelé … pedig, de. Majorka – így hívják az imre-majori „entertainment centert” - zárva, pedig de szerettem volna, ha ott zsíros kenyeret eszünk hagyma feltéttel, ami a hely specialitása. Sebaj, utunkat Pál-Major üszkös romjai felé folytatjuk tükör sima úton magunkban, senki által nem zavartatva. Elhaladunk a ledózerolt egykori településecske mellett, miután közvetlenül előtte kereszteztük a Somogyszentpálra vezető kisvasút síneket. Pál-major után megállunk a kisvasút hídján pihenni. Karesz bő fotózásba kezd, Józsi félrevonul, de azért látjuk, mit csinál a bokorban. Majd megtörténik, amire senki sem számított közülünk: egy Dacia tűnik fel, amelyik a hídon akar átmenni. Szabi megjegyzi, hogy ennek egy az egymillióhoz az esélye, mármint, hogy éppen egy Dacia jöjjön arrafelé a berek kellős közepén már jó távol a civilizációtól. Megjegyzem, hogy itt annak sem lett volna nagyobb esélye, ha egy BMW jött volna arra. Utunkat jó kedvvel folytatjuk tovább immár földúton kis eltévedéssel. Megtekintjük a közigazgatásilag már Somogyszentpálhoz tartozó „hegyet”. Szőlőültetvények vannak ott kis házikókkal. Csend és nyugalom uralja a környéket. Mi is csendben tekerünk magunkba fordulva – kell ez is. Pár kilométer után elérjük a Somogyszentpálba vivő utat, majd diadalmasan betekerünk hazánk e pöttömnyi semi-zsákfalujába. Ott az első utunk a kocsmába vezet. Nem volt nehéz megtalálni a szentpáli kocsmát, mert csak egy van belőle, no meg én már ismertem korábbról, így hát fáklyaként mutattam az utat az újfent megszomjazott társaságnak. Szomjunkat különböző italokkal oltva adomázás zajlik. Hol egyikünk, hol másikunk viszi a prímet – szemünket nem levéve paripáinkról. A következő célpont Csengőd. Ehhez át kell mennünk Somogyszentpálon, közben megtekintjük a falu szélén lévő putrikat, melyekben cigány emberek élnek. Némelyikük integet nekünk, mi visszaintegetünk nekik. A Nap süt, nincs hideg, a kedv jó, maga a Paradicsom. Mellém szegődik egy éltes bácsika az elektromos mocijával és jó egy kilométeren keresztül szóval tartjuk egymást. Megtudom, hogy gerincműtéten esett át és, hogy a barátjához igyekszik, majd elköszönünk egymástól. Ezt követően Attila 2 mesél érdekeseket a new yorki életéről, Székely Tomival figyeljük és érdekes kérdéseket teszünk fel neki. Jócskán le is maradtunk a többiektől. Csengődön bevárnak minket egy harangláb tövében. Pihi, majd irány tovább közúton Nikla, Táska és Buzsák felé. Kemény ez a szakasz, mert ellenszélben tekerünk és vannak hosszú, bár nem túl veszélyes emelkedők is. Niklán nem jut időnk a Berzsenyi-kúriára. A táj szép, nekem az tetszik a legjobban az út ezen szakaszán, hogy simán át lehet látni a Balatonon és Badacsony hegye még itt is uralja a látképet; „spectacular”, mondaná az új-zélandi. Nagyon szétszóródik a társaság, nagyjából három részre. Elöl megy az élboly, Józsi, az Attilák, Karesz és Szabi, majd középen, tőlük úgy négy kilométerre lemaradva én, mögöttem pedig, csak az Isten tudja merre, Székely Tomi. Buzsákban találkozom az elöl haladókkal. Már kezdünk gyökeret verni, amikor a nagyon távolban délibáb-szerű remegésben felbukkan Székely Tomi. Újabb tíz perc, majd fújtatva megérkezik. Szeretnénk rögtön indulni, de nem, megvárjuk, hogy Emerson Fittipaldi is kipihenje magát. Ennek megtörténte után ismét célba vettük a …. khm …kocsmát, amiből itt – a fiúk némelyikének meglepetésére – több is van. A központban, a templom melletti egységben foglalunk helyt és incselkedő gesztusokkal adjuk le a rendelést a csinoska fekete hajú pincérlánynak – én azért vigyázok, hátha valaki felismer, elvégre itt is otthon vagyok kicsit. Eszünk, iszunk és adomázunk megint. Jó egy órát tartózkodunk itt, majd ismét én mutatom az utat, ezúttal Csiszta-puszta felé; mert ez a legrövidebb út innen Fonyódra. Megint ellenszélben haladunk. Csiszta mellett rámutatok a helyre, ahol majd fürödni fogunk holnap. A Fonyódra való érkezéskor ezúttal nem csaptam akkora hajrát, pusztán tíz centiméterrel értem előbb a számomra az út végét jelző kereszteződéshez a rendőrség épülete előtt, mint Karesz. Este megint evés, ivás és beszélgetés a lenti teraszon. Részemről szóba kerül Mozart, Michael Jackson és a Ciname Paradiso című film. Ezen a napon nagyjából ez történt.

III.

Vasárnap

A csiszta-pusztai retró-fürdőben alkalmam nyílt megcsodálni Székely Tomi legendás zeuszi mellkasát, Karesz elhivatottságát a fényképeszet iránt, mert még a medencébe is behozta a gépét, továbbá Józsi mindig-mosolyát, Szabi arcélét, amely bármelyik Norman Rockwell festményen megállná a helyét, Attila 1 gyermeki rácsodálkozását arra, hogy vannak még olyan medencék e kies hazában, amelyeknek egyenetlen és érdes az alja, továbbá Attila 2 készségét arra, hogy jó történetekkel szórakoztassa a közelében lévő homo nembe tartozókat. A víz kiváló és én örülök annak, hogy megismertettem ezt a helyet a skacokkal. Fürdés után még közös fényképezkedés Szilágyi Pötyi jövőbe látó jósasszony molinója előtt, majd indulás haza Fonyódra, majd Balatonszentgyörgye, a Szepi fogadóba újból enni és inni, oda anyu is elkísér minket. A végső cél Budapest, ahová estére kelve meg is érkezünk.

***

Még annyit: szombat este anyám lecsója vitte a pálmát, melyből atomnyi mennyiség nem sok, annyi sem maradt, köszönhetően az alaszkázó uraknak.

Egy barátom apja

Alig hallható, elfúló hangon közölte velem barátom a telefonban, hogy meghalt az apja. 

Pontosan tudtam, mit érez. Apám négyszázkilencvenegy nappal ezelőtt halt meg; azóta nem láttam, nem beszéltem vele, nem hívtam fel őt és ő sem hívott fel engem, nem pöröltem vele, és azóta nem járt azon a fejem, vajon miről maradok le, ha ő elmegy egyszer. Elmondott mindent, amit csak ő tudott? Megkérdeztem tőle mindent, amit csak őt tudott? Megvannak a válaszok? Maradtak kérdéseim? Most derült csak ki nem rég, hogy amikor apám végleg elhatározta, hogy elhagyja Öntést valamikor az ötvenes években, Miska bácsi – az egyik nagybátyám – egészen Székesfehérvárig kísérte apámat a vonaton. Egészen addig próbálta őt visszatartani, rábeszélni arra, hogy ne menjen el, próbálta megértetni vele, hogy nem hoz jó döntést, ha elmegy, egyedül lesz idegenben, senkire nem számíthat, különben is ott van ő, Miska, aki igenis szereti a legkisebbik Szücsöt. Így rövid "ü"-vel, mert apám az anyakönyvi bejegyzése ellenére hosszú "ű"-vel írta a nevét. Apám és Miska nagybátyám viszonya bensőséges volt, ez már kis koromban tudtam. Más, mint a többi testvérével. Apám róla beszélt a bátyjai közül a legtöbbet és a legrészletesebben az ő történeteit ismerte, nem csoda, ha a róla szóló történetek voltak a legszórakóztatóbbak. A kereszt felhegesztése a kapuvári templomtoronyra, továbbá a hazaérkezés egy Hansával ’45 telén a havas pusztaságon át Osli felől, az egy hetes alvás egy székesfehérvári pincében, miközben „odafönt” forgott a front, hol orosz, hol német szavak hallatszottak; ezek mind emlékek voltak, amiket vagy apám, vagy Miska bácsi mesélt. Bármennyire is volt azonban kitüntetett szerepe Miska bácsinak apám életében, az a szóbeli családi legendáriumban otthon az Iglói-köz mélyén nem volt kizárólagos. Sokat hallottam a többi nagybátyámról és nagynénémről is; Józsefről, Istvánról, Miklósról, Ágnesről, Máriáról, Gizelláról és Panniról. Már egyikük sem él, és ha lenne kérdésem velük kapcsolatban, akkor már apám sem tudná elmondani őket. Ebben azonban megnyugodtam, nincs üresség és nincs hiány. Mindent megkérdeztem tőle, mindent megválaszolt, mindent elmondott magától és én mindent meghallgattam. Nincs titok és ez nagyon fontos! Eszembe jut egy ismerősöm, aki egy őszinte pillanatában évekkel ezelőtt mesélt nekem, hogy „Szűcs úr, tudja, apámmal kapcsolatban egyvalami bánt, de az nagyon, hogy az utolsó öt évben nem beszélgettünk egymással, mert büszke voltam. Tudja?! Büszke! Csak azt tudnám, hogy mire voltam büszke?! Mire megyek a büszkeségemmel most, hogy már soha többet ebben a büdös életben nem beszélhetek vele.”. Hát igen, ezek végleges dolgok, nincs visszaút, ami el lett rontva, az el lett rontva - gondoltam és nem értettem akkor, miről beszél nekem ez az ember …

Mindezek miért jutottak eszembe az után, hogy apja halálhírével felhívott a barátom? Azért, mert együtt érzek vele, sajnálom őt, talán segíteni is tudok valahogyan. Nemsokára találkozunk.

Utóirat

Végül is nem találkoztam a barátommal. Először azzal hívott fel, hogy a megbeszélt időpont nem jó, mert nem ér rá, ezért megbeszéltünk egy másik időpontot. A másik időpont sem volt jó, akkor sem ért rá és akkor is felhívott emiatt, viszont közölte, hogy legközelebb mikor jön abba a városba, ahol lakom, és akkor majd ebédeljünk együtt. Aznap felhívtam a barátomat. Nem vette fel a telefont, viszont küldött egy üzenetet, hogy tárgyal és a tárgyalása után majd felhív. Nem mondom, hogy „természetesen”, de nem hívott fel és azóta sem hívott fel. A világ neki így kerek-egész. Ezek véglegesnek tűnő dolgok, nincs visszaút; ami el van rontva, az el van rontva.

Októberi regatta

Késve indultunk Pestről, volt már háromnegyed három is, pedig este hatkor kezdődött a vacsora Vodicében, az AYC záró regattájának nyitó eseményén. Nem aggódtam, mert az biztos volt, hogy megérkezünk és, ha egyszer megérkezünk, akkor az is biztos, hogy jó emberek közé kerülünk: Szása, Frank, Jure, Ivica, Andrics és a többiek közé. Ismerős nevek, ismerős arcok. Ha jól számolom, már harmadszor vagyok itt. Ezúttal Ritával, Zolival és Tamással utazom. Az autó és az út jó, meleg van, a késő ősz az utolsókat nyögi, egyébként minél délebbre érünk, annál melegebb lesz. Először tizenöt fok körüli a hőmérséklet, aztán fokonként kúszik felfelé és ennek nagyon örülök; közeledünk a Mediterráneum felé! Tomi sokat számítógépezik és iPhone-ozik, nem nagyon néz ki az ablakon, pedig most van először Horvátországban, igaz egyre sötétebb is lesz, sokat nem látna. Pedig lenne mit, ha világosabb lenne. Zadar előtt megváltozik a táj. Sok lesz a csupasz, vöröses kő a felszínen, megváltozik a növényzet is: kevesebb és szikárabb, sok a bokor és a vékony, nem magas fa. Összefügghet ez azzal, hogy errefelé melegebb van, és talán kevesebb a csapadék.

Aztán jönnek az alagutak, amik lenyűgözik Tomit – meg minket is -, a hosszukkal, a világításukkal és az új út kiváló minőségével. Kétszer állunk meg útközben tizenöt percre. Az utolsó, legnagyobb alagút előtt köldök egy-egy e-mailt Franknek és Jurénak, jelezve, hogy hamarosan érkezünk. Frank visszaír, Jure visszahív. Aztán végre megérkezünk. A vacsorának vége már, de az emberek a Marina vendéglője teraszán maradva esznek-isznak, beszélgetnek. A társaság nemzetközi, néhány fiatal feje már az asztalra koppant ...

Először Frankkel találkozom, majd Szásával. Szása annyira megörül, hogy magához ölel. Ilyet még nem csinált, nagyon meglep és természetesen én is nagyon örülök annak, hogy látom. Hónapok óta nem láttam, ha jól számolom, február óta, most október van … Majd Andrics jön, ő külön annak örül, hogy emlékszem a nevére, aztán érkezik sorra Jure, Ivica és Antonio. A hangulat kiváló. Míg én kinyittatom az autónak bejáratot, pontosabban megpróbálom, mert nem találok senkit, addig Zoli vacsorát szervez. Jó nagy adag tengeri tálat kapunk, benne polipot, ráklábat és beazonosíthatatlan, viszont egészen csinosan kinéző herkentyűt és annyi bort, amennyit csak akarunk. Ha sörre vágynánk, sört innánk, ha vízre, akkor vizet innánk, de most a bor csúszik jobban, abból is a dalmát vörös. Milyen az időjárás? Nincs hideg és ez jó. Viszont nagy a szél és ez itt a tenger partján, ha sok vitorlás áll egymás mellett, egészen pazar orgonajátékkal jár. A szél belekap az árbocba, a boomba, a kötelekbe, azokat az árbochoz veri, a hullámok csapkodják a hajók oldalát és megringatják őket. Az egész látvány és hangzat számomra egyet jelent a Marinával, az Adriával, Horvátországgal, a fehér talpú cipőkkel, a sárgásbarna acokkal, a kiszőkült szemöldökökkel. Rájövök, hogy otthon érzem magam. Valahogy nem idegen ez az egész. Szeretek itt lenni.

Vacsora után semmi buláj a hajón. Bepakolunk, még beszélgetünk egy kicsit, majd alvászat. Jól alszom, sokáig alszom, nyolckor kelek – eltekintve attól, hogy éjjel néhányszor felébredek, mert felerősödik a szél, ami a köteleket keményen csapkodja az árbochoz és egyszer iszonyatosan elkezd szakadni az eső. Ütötték-verték a fedélzetet az esőcseppek, be is áztam, eláztak az újságjaim, amik a kabinom kis ablaka alatt voltak – pedig az ablak be volt zárva. Mint rutinos tengeri potyautas lefekvés előtt jól ráhúztam a zárat, számítva az esőre, mégis átengedte a vizet a tömítés. Sebaj! Ez vele jár. Reggelre azonban a felhőknek se híre, se hamva. Kicsit fújdogál még, de ez semmi az éjszakai löketekhez képest, a Napocska is süt, emberek bóklásznak a Marina peronján és mólóján a hajók között. Végre világos van, és én újra megcsodálom, mennyire tiszta kék az Adria vize itt a kikötőben is; egészen mélyre le lehet látni. A reggeli közös Ritáékkal, Tomi nem jön elő a kabinjából; alszik, mint a medve a sötét barlangjában. Az asztalnál társunk még egy osztrák „Bursche”, valamint egy görög lány és egy lett hölgy. Az osztrák nem különösebben kommunikatív, eszik, iszik, néz kifelé, saját felvetése nincs, talán még fel sem ébredt, hamar el is megy. Marad a lett és a görög hölgy. Velük nem volt nehéz beszélgetést kialakítani, különösen a görög lány mutatott tapasztalatot közvetlenségből. A lett lányban kicsit zavart a testbeszéde – nem nagyon, csak kicsit -, félig elfordulva tőlem evett már akkor is, amikor megérkeztünk és miután a „Bursche” elment, nem fordult olyan szögbe, hogy ne félig a hátát lássam csak továbbra is. Az utolsó estén megerősödött bennem az a benyomás, hogy egy paraszthajszálnál talán magasabban hordja az orrát annál, mint ami feltétlenül indokolt lehetne; bár ez soha nem lehet semennyire sem indokolt, de erről később.

Visszatérve a hajónkra, a büszke Taurusra, alig vártuk, hogy megérkezzenek sceepereink, Jure és Ivica; két horvát srác, jó fejek, ismertem már őket korábbról. Sokat nem kellett várni rájuk, ahogy a szigorú Frankre sem, aki egyből megkérdezte a horvátoktól, hogy mindent ellenőriztek-e, akik erre azt válaszolták, hogy minden rendben. Mire Frank közölte velük, hogy nem azt kérdezte, hogy minden rendben van-e, hanem azt, hogy mindent ellenőriztek-e. Micsoda különbség! Mindent ellenőriztek, ami néhány percet még igénybe vett és végül tíz óra után néhány perccel kifutottunk s kezdetét vette tengeri utunk a kb. 50 km-re lévő Zut szigetére.

Az út eleinte csendes volt. Vodice épületeit is megcsodálva ismét leláttam még jó ideig a tenger egyre sötétebb kékbe bukó fenekére, majd olyan mély lett a víz, hogy már csak a mélységmérő adatai mutatták, hogy húsz méter, harminc méter, negyven méter, ötven méter, hatvan méter és így tovább egészen nyolcvanöt méterig, amit már kinn az általam nyíltnak nevezett vízen mértünk. Addig azonban még ki kellett futnunk a kikötőből, el kellett hagynunk a kikötőbe vezető csatornát, mely egyre szélesebb lett egészen addig, míg parányoknak nem érzetük magunkat a vitorlásunkkal a nagy vízen. A többi hajóval egy sorban haladtunk egymás után, száz-kétszáz méteres távot tartva egymástól. Nem sokáig hajóztunk motorral. Amint kiértünk, a fiúk kiengedték a grószt és a genoát. Egyből le is lassultunk, mert szelünk az nem volt, legalábbis akkora szelünk nem volt, amekkora a több, mint tíz tonnás hajónkat a szemmel alig érzékelhetőnél valamivel gyorsabban hajtotta volna. Teltek a percek és semmi, semmi, semmi. Elkezdtük kortyolgatni a whisky-készletünket, Tominak igen ízlett Walker úr … nekem is és mindenkinek, aki itta. Jó kedvünk volt! Különben  nem lett volna szükség a szeszre, hogy még jobb kedvre derüljünk, mert a távolban a vezérhajó árboca hirtelen megdőlt, aztán sorra megdőlt a többi hajó árboca is és végül megdőltünk mi is. Hirtelen dőlünk meg, éppen annyira hirtelen, amilyen hirtelen megérkezett a szél.

Nem nagyon tudok ahhoz hasonló izgalomról, mint amit akkor érez az ember, amikor megjön a szél a vízen, amire vártunk. Ekkor megváltoznak a hangok, megváltozik a sebesség, megváltoznak az arcok is és a hajó ellenállhatatlanul bedől. Egy pillanat alatt elillan a nyugalom, hirtelen dolgokat kell tenni, le kell rohanni a fedélközbe megnézni, hogy a gondos rögzítés ellenére mégis mi borult fel, mi csapódott neki minek, mi csúszott odébb, jól állnak-e a vitorlák, honnan jön a szél, honnan érkeznek a hullámok, jó-e az irány, kell-e kreuzolni és így tovább. Először meg kell élni, majd meg kell szokni, hogy a hajó bedől, majd meg kell szokni, hogy a széllel előbb-utóbb hullámok is érkeznek, minek következtében a hajó nem csak bedől, hanem előre haladva orrát hol felemeli, hol belecsap a vízbe. Ennek leírását lehetne fokozni, de nem teszem; legyen elég annyi, hogy nagyon nem lehet használni a fedélzeten lévő WC-k egyikét sem, csak kicsit lehet használni őket, azt is szigorú, három pontos kitámasztással: két lábon állva, egy kézzel a falat nyomva, a másik kézzel a minél pontosabb célzást szolgálva. Ilyenkor fogjuk fel igazán a „siker” szavunk értelmét. Hullámverésben a fedélközben mozogni lehet ugyan, de senkinek nem ajánlom, mert tényleg lehet balesetet szenvedni az ide-oda dülöngéléstől, inkább ülj le és maradj nyugton, ha nincs más dolgod a hajón. Ez aranyszabály, ez a legjobb, amit tehetsz amellett, hogy végtelenül élvezd a szitut, vagy legalábbis annyira élvezd, amennyire én élveztem …

A szél kitartott egészen Zutig, még a zuti öbölben is, vagyis elvileg szélvédett helyen is, csak fújt, fújt és fújt. Nem számítottunk ekkor arra, ahogy még éjszaka is fújni fog. Az igazán nagy élmény volt, khm …., hogy is mondjam csak? Szóval, olyat még nem láttam, hallottam, mint azon az éjszakán ott Zuton. Előtte azonban még kis túra a hegy tetejére. Odafenn még nagyobb a szél, a felfelé menet nagyon meredek nem túlzottan veszélyes, de a kiálló kövekre figyelmi kell. Tomi nem bírja a gyűrődést, félúton leáll és birkákat fotóz inkább, Rita és Zoli egy másik utat választ, hogy nagyjából egy időben érjünk fel. A hegy tetejéről szép a kilátás a Kornati-szigetekre, megérte, megérte, megérte, ezerszer is megérné felküzdeni magunkat ide, idefönn minden nagyon szép. A távolban baljós felhők, előttük azonban végtelennek tűnő üres tér, amin átsüt a lenyugvó Nap, a fénytörés szemkápráztató. Nincs szó, ami visszaadhatná az üresség e csodáját, legszívesebben hallgatnék és még ennyit sem írnék …

A visszaút sem gyors, és nem kevésbé fárasztó, mert az éles kövekre vigyázni kell továbbra is. Elég egy rossz mozdulat és oda a boka, törik a könyök, vérzik a tenyér. A szél egyre erősödik. Amikor leérünk a kikötőbe, a szépen egymás mellé kikötött, az idegen hajókkal együtt hetven vitorlás olyan orgonahangversenyt csap, amilyet még nem hallottam. Elnyom minden más hangot, az emberi beszédet is. Nagyon jellemző hang ez. A vitorlásokra és a kikötőkre jellemző, talán lehet mondani, hogy a tengeri kikötőkre, de ebben nem vagyok biztos. Nagyon élvezem, baljósnak, ugyanakkor teljesen természetesnek tartom itt a tengeren – az jár a fejemben, hogy ezért jöttem ide és ezért hívtam el a barátaimat is, hogy ezt lássuk, ezt halljuk, ezt érezzük és erről meséljünk majd otthon a kandalló mellett az első, vagy második Jägermeister és/vagy Unicum után talán még ki is színezve a történteket. Pedig az éjszaka még előttünk állt!

Az éjszaka előtt azonban még megfürödtem meleg vízben; közben elveszítettem a kék törülközőmet. Zoli volt az utolsó magyar, aki látta, de nem tudván, hogy az én leejtett törülközőmet találta meg közvetlenül utánam jőve a füvön, a zutiakra hagyta. A vacsora olyan volt, mint tavaly: húsleves, majd nyárson sütött bárány, jól fűszerezett, viszont kevés krumplival, melyhez irdatlanul nagy újhagymát kínáltak szinte végtelen mennyiségben. Ette mindenki, így én is. Kellően büdös is lettem tőle, de úgy gondoltam, a vörös borral együtt adok egy esélyt a véremnek a tisztulásra. Az este folyamán éppen annyira lett jó kedve mindenkinek, amennyire még illő volt. Részeget nem láttam, csak nagyon-nagyon jó kedvű embereket, akik szemmel láthatóan jól érezték magukat egymás társaságában. Ez nekem a mennyei manna volt. Benn a faszagú vendéglőben eközben semmi jele nem volt a szélnek – a kinti zajokat elnyomta a benti beszéd és a kacaj emberi hangja.

Éjszaka. Éjszaka a szél, a szél, a szél! A szél az nem akarta abbahagyni. Eszeveszett kolompolás, szinte már fokozhatatlan és megállíthatatlan a sivítás, sőt azt hiszem, néha már őrjöngött is a szél, méghozzá egész éjjel. A vitorlázás? Az biztos, hogy nem az alvásról szól. A vitorlázás nem a fokozhatatlan kényelemről szól. Ez valami egészen más. Természet és tisztelet. Az történik, amit Őnagysága akar, hogy mi, alázatos alattvalói az ő akarata előtt meghajolva adhassunk majd neki hálát, ha túléljük őt. Lelkünkben nyugtalansággal próbáltuk elfoglalni helyeinket szűkös kabinjainkban és szorongva gondoltunk arra, mi lesz velünk. Vajon tartogat-e nagyobb szelet a kimért sors nekünk, vagy lesz-e egy csepp nyugtunk holnap? Tekinteteinkkel azt fürkésztük egymás szemébe nézve, hogy mi vár még ránk …

Mi vár ránk? Mi vár ránk? Hát mi várt volna ránk, mint óriási vitorlázás hatalmas hullámokkal, bedőlésekkel, technikával és az alacsonyan suhanó felhőkezdeményekkel, melyek megvadult lovakként kergették egymást.

Végül is a nagy szél miatt fújták le a versenyt délután kettő körül. Amíg élek, nem felejtem el ezt a délelőttöt! Nagyszerű, csodás vitorlázás volt! Együtt voltunk a természettel, megérintettük őt és ő minket. Pedig az Adria nem is óceán – hú, de magamnak érzem ezt a tengert és a partjait, a szigeteit ...

A nap hátralévő részéből említést érdemel a kikötés és a vacsora. Négy óra körül értünk vissza a vodicei Marinába. Andrics jelentőségteljesen irányította a hatalmas piros zászlajával a beérkező vitorlásokat, mind a tizenhetet. Mintha egész nap erre várt volna, erre a szerepre, mely igen jól állt neki – különben mindig huncutul mosolygott a dalmát bajsza alatt. Az osztrákok két hajóval odébb egyből inni kezdenek, egy másik osztrák hajó legénysége kirohan a vizesblokkhoz, mi Zolival békésen megbeszéljük a kék törülközőmet. Tomi annyira elfárad a dülöngéléstől, hogy bemegy a zugába és aluszik egyet. Később Zoli is és Rita is pihen egyet és csend költözik a hajóra, miután Jure és Ivica eltávoznak. Észreveszem, hogy nem csatlakoztunk rá a villamos energiára, ezért nincs wifi a hajón. Szerzek áramot, de a wifi annyira lassú, hogy nem bajlódom vele sokat, inkább kiülök a tatra és nézem a népeket körülöttem. A szél majdnem elállt, hatalmas sirályok tűnnek fel, a távolban baljós szürke felhők gyülekeznek, lehűl a levegő és egyre sötétebb lesz, közeleg este nyolc óra, a gálavacsorának nevezett utolsó hivatalos program időpontja, az utolsó alkalom, amikor az egész csapat, majd’ nyolcvanan együtt vagyunk és búcsút inthetünk egymásnak.

Elfelejtettem a vendéglő nevét, ahová pontban nyolckor megérkezünk. Hajónk nevét keressük az asztaloknál. Nem keressük sokat, a Taurus legénysége Szásáék asztala mellett foglalhatott helyet egy három fős olasz csapattal együtt. Nagy a barátság, nagy a kacaj, az olaszokkal mindig jó. Három hely még üres ... Később meg is érkezik az osztrák „Bursche”, a lett hölgy és a görög lány. Ez utóbbiakra az osztrák „Bursche” kizárólagos jogot kívánt formálni az este folyamán, ami a társalgást illeti, de – fájdalom – nem sikerült neki egy olasz és egy magyar miatt. Különben pedig felettébb furcsán viselkedett az úrfi. Kérdeztem tőle a mellette ülő lett hölgy nevét. Gyorsan hadarta el, így nem értettem. Kérdeztem, hogy jól értem-e, és mondtam egy nevet. Kérdésem hallatán intenzív rágásba kezdett, mint aki alig várja, hogy lenyelhesse a falatot, amit éppen rág, hogy válaszolhasson a kérdésre. E rágási gesztus eltartott fél percig és én már kezdem számolni a rágások számát, továbbá kezdek együtt érezni vele igyekezetét látva, továbbá aggódni, hogy meg ne fulladjon, mire végre lenyelte az utolsó falatot is. Ezt követően azonban a lett hölgy felé fordult és közölte vele, hogy azt kérdeztem tőle, hogy neki, mármint a lett hölgynek mi a neve. A lett hölgy e közlést hallva alig észrevehető pillantást vetett felém, majd elfordult és folytatta a beszélgetést az asztaltársaságnál lévő másik olasz úrral, anélkül, hogy megmondta volna a nevét. Szóval, ez furcsa volt, nagyon furcsa. Később azt vettem észre, hogy az osztrák „Bursche” senkit sem tud szóval tartani, csak ül magában és szemléli az eseményeket – gondoltam még mindig annak örül, hogy nem tudtam meg a lett hölgy nevét (hahaha), vagy pedig engem és Adrianot és Robertot és a lettet és Alexiát, a görög lányt próbálja megérteni, vajon miért nevetünk minden fél percben olyan hatalmasakat vörös boros poharainkat a kezünkben tartva. Nem tudom, hogy megértett-e ebből bármit is, de a nyelései után ez már nem érdekelt.

Ez az este is nagyszerű volt. Anyósom szavajárásával élve, a hajóra visszatérve ezt követően gyors alvásban volt részünk. Nem siettünk nagyon haza. Reggel megnéztük a piacot, vettünk némi ajándékot – én madzagra fűzött dalmát datolyát -, majd elindultunk haza Magyarországra.

Útközben láttunk havat, ködöt és részünk volt irdatlanul erős szélben is. Tomi szerint mind a négy évszakon átmentünk azon az egy napon: a nyáron, az őszön, a télen és a tavaszon - igaza volt, de a furcsa az volt az egészben, hogy nem ebben a sorrendben ....

Két rövid párbeszéd:

1.

- Melyik kiflit szeretnéd?

- Őt, őt, meg még őt is - mutat rá a kisfiú a kiflikre.

2.

- Melyik tanító nénit nem ismered?

- Azt - mutat rá a kisfiú az egyik tanító nénire.

P+R

P+R parkoló. Az autók éppen akkora távolságra állnak egymástól, hogy közéjük már ne férjen be egy másik. Ajtót így legalább kényelmesen (nem, nagyon kényelmesen) lehet kinyitni. Nem egy, nem kettő, nem három ilyen autó áll így. Minél messzebbe vagyunk a bejárattól, annál "jobb a helykihasználás", ti. a kocsik annál közelebb állnak egymáshoz. Az arány fordított. Vagyis, aki korán jön, és a kijáratnál áll meg, hogy ezzel a metrólejáróhoz is minél közelebb állva hagyhassa az autóját, a parkolóba betérve sok szabad helyet lát, ezért nem is "takarékoskodik" a szabad hellyel, beáll, ahogy éppen esik, pl. 2 m-re a szomszéd autótól, majd a következő is annyira ... a később jövők pedig szentségelnek, hogy nekik nem jutott hely, de erről nyilván nincs fogalma a korán jövőknek ... (nyilván tisztelet a kivételnek). Ez az egész persze semmiség, van ennél nagyobb baj is.

Indiánok

Az amerikai indiánok története tragédia, telis-tele iszonyatos igazságtalanságokkal és szenvedéssel, szószegéssel, megszegett megállapodással - az indiánok kárára. Ebben a tragédiában azonban nem találunk állami politikát, ami legalábbis az USA kormányát illeti. Szó sincs arról, hogy állami politika rangjára emelték volna, hogy az indiánt irtani kell, hogy a földjeiket, a vagyonukat el kell venni, hogy meg kell alázni őket, hogy az állam ne tekintené őket embernek. Az állami politika az volt, hogy az indiánoktól a földet szabályos vétellel meg kell venni, ahol aztán megtörténhet a betelepülés. A kormányzat azonban képtelen volt megálljt parancsolni a nyugat felé özönlő telepesek sáskahadának és erre már a kezdetektől fogva képtelen volt (pl.: az Appalache-hegység vízválasztóját, mint a nyugati határt – XIX. sz. eleje -, a fehér telepes, ha átlépte, hogy ott földet vegyen birtokba, igen súlyos büntetésben részesült, adott esetben kivégezték, de ez az elrettentés is kevés volt). Összességében talán azt lehet mondani, hogy az állam mindig csak kullogott az események, az úgynevezett „pionír imperializmus” hatásai után és gyakran semmilyen ráhatása nem volt az eseményekre. Az indiánoktól megvásárolt földeket mindig kinőtte a fehér ember, mert csak jöttek, jöttek, jöttek keletről nyugatra megállíthatatlanul … volt már ilyen más népekkel is. Az állam a hadsereggel általában később jelent meg az adott területen, mint a telepes. Ez a folyamat tele volt „túlkapásokkal”. Számomra a legszívbemarkolóbb a nec-perce indián törzs nagy részének a sorsa, akiket az őket észak felé üldöző hadsereg lényegében a halálba kergetett; agyonfagytak, éhen haltak. Nagyon sok adalék olvasható erről a korról Vecseklőy József: a Csillagsávos lobogó nyomában című kétkötetes munkájában is http://www.eladomakonyvem.hu/konyv/a-csillagsavos-lobogo-nyomaban-i-kotet-23527

Hvar - Vrboska - Horvátország

A képek a Hvar-szigeten lévő Vrboskán készültek 2012. augusztus 16.-án - mediterrán viszonylatban - kora reggel. Íme, a képek magukért beszélnek:

Riport apuval

Apu, valamikor 1995-ben, vagy 1996-ban. Nem a legjobb minőségű, de én nagyon örülök ennek is.

A hvari emberünk

Ezen a helyen fürödtünk Hvar partjainál egy öbölben, amikor egy idősebb helyi dalmát megkérdezte tőlünk angolul magyar beszédünket hallva, hogy magyarok vagyunk-e, majd rögtön belecsapva a lecsóba megkérdezte azt is, hogy, ha már egyszer magyarok vagyunk, tudunk-e más nyelven is beszélni, mint a magyar. Erre én kérdeztem tőle, ezt miért kérdi, mire azt válaszolta, hogy ő itt született Hvaron, ahol rengeteg a turista, és általában a magyarok azok, akik semmilyen idegen nyelven nem beszélnek, illetve kommunikálnak, csak a saját nyelvükön, magyarul; ő általában ilyen honfitársainkkal találkozott. Majd letolta a nadrágját és nudizott egyet a jelenlétünkben ;-) Nem zavartatta magát, minket meg nem zavart az akciója. Talán az zavarta mégis, hogy a megszokott helyén vagyunk, hogy nincs egyedül és, talán, hogy magyarok vagyunk, akikkel a tapasztalatai szerint nem tud majd beszélni, vagy beszélgetni és nem tud megkérni arra, hogy menjünk odébb, hiszen az az ő helye. Ez sohasem derül ki. Lett volna kedvem megvédeni a magyarokat, hogy nem igaz, hogy csak magyarul beszélünk, de átvillant, hogy a felvetése fején találja a szöget. Különben is, nem voltam ott, amikor magyarokkal találkozott, nem  tudom, hogy éppen akkor, mi történt. Az öreg az elmondása szerint németül, angolul és olaszul beszélt a horváton kívül. Könnyen el tudom képzelni, hogy olyan magyarokkal találkozott, ráadásul többször is, akik e nyelvek egyikén sem tudtak még csak megszólalni sem - öregbítve ezzel is azt a sztereotípiát, miszerint a magyar általában egynyelvű nép. Ez nem jó, büszkének lenni erre semmi esetre sem lenne szabad, de, hát ha egyszer ez van, akkor ez van. Én nem tudok ellene semmit sem tenni; legfeljebb azt, hogy személy szerint én elbeszélgettem az öreggel angolul, de, ha akart volna, akkor németül is megértettük volna egymást, de nem akart. Angolul sem akart sokat beszélni, inkább magában motyogott, miközben a szemközti partot nézte mielőtt meztelenül belegyalogolt a sós vízbe.