Októberi Regatta - 2013

Október végén újra Horvátországban voltunk. Talán már mondhatom, hogy ez hagyománnyá vált, hiszen Szása ezúttal negyedszer hívott meg az AYC Target Sailing Regatta elnevezésű versenyre. Ezzel a versennyel zárja le a szezont. Ilyenkor meghív egy csomó embert Európa sok országából és bizonyos összeg ellenében két és fél napig ellátást kapunk, ehetünk, ihatunk, no meg vitorlázunk a csodás Adrián. Idén csapatunkat Endre, Zsolti, Zoli, Tomi és én alkottuk. Horvát szkippereink Krisjan és Matej voltak. Péntek reggel hajóztunk ki és szokás szerint nem volt szelünk, dél körül megjött egy kis bríz a tenger felől, de tényleg csak annyi, hogy megborzolja a víz felszínét. Felhúztuk a grószt, majd a genoát is, hátha lesz valami … és Endre és Krisjan tehetségének köszönhetően (jó, Endréé volt a nagyobb érdem), szóval e két tengerész belőtte a GPS-en a célokat, ahová el kellett jutnunk a nyílt vízen. Rosszul mondom, ezt még reggel a marinában, indulás előtt megtették, a lényeg, hogy intenzív kreuzolásra volt szükség a célpontok eléréséhez, amelyek persze nem látszanak a vízen, csak a GPS képernyőjén, ami benn van a kabinban … a kormánykerék meg kinn a fedélzeten. Száz szónak is egy a vége, azt gondoltuk akkor, hogy pontosak vagyunk. Frank Honan a gyenge szél miatt fél négy körül lefújta az aznapi versenyt, különben is, kezdett sötétedni és még el kellett jutni Sibenikbe, ami onnan jó két órányi út volt még motorral. A szél közben teljesen elállt, és teljesen be is sötétedett. Ilyenkor is káprázatos az Adria. Sehol máshol nem láttam még ennyire élesen tisztán a Tejutat. A Tejutat, amelyet egészen a horizonttól látni lehetett, amely káprázatos hatalmasságában egészen a fejünk fölé ért, majd északi irányban beleveszett a végtelen tusfeketeségbe. Borzongató volt ott kinn a tenger sötétjével a háttérben látni azt mozdulatlanságot, amit a szemlélő egészen tudatosan milliárdnyi fényes csillaghoz volt képes kötni. Miféle távolságok ezek? Miféle világok ezek? Miféle mélységek ezek? Irénkére gondoltam. Ezen járt az eszem akkor a csöndben, miközben egyre közeledtünk Sibenikhez, a csodás városhoz, melynek középkori belvárosa a sikátoraival, terecskéivel elbűvölt még aznap este, amikor is a fiúkkal egy kiadós vacsora után tettünk egy sétát. Másnap hajnalban egyedül is bejártam ugyanazt az utat.

Reggel a sibeniki tengerparton sorakoztak a vitorlások, úgy huszonöt; szépen egymás mellett. Volt köztünk egy skót dudás vitorlázó is, aki dudáját előkapva menettel ébresztette a nagyérdeműt, de megkockáztatom, talán Sibenik egész lakosságát, mert ennek a dudának igencsak nagy volt a hangja. Próbálok egy videót is beilleszteni a blogba erről a jelenetről, mert felvettem. Megkérdeztem tőle a produkciója után, hogy feltehetem-e a facebookra, azt mondta, hogy igen, csak a nevét ne tegyem közzé. Ez utóbbira nem kerülhetett volna sor, mert fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda ő, mindenesetre úgy döntöttem, hogy megmarad a produkció ennek a bejegyzésnek és magamnak.

Sibeniket a tenger felől egy nyolcszáz méter hosszú, hol kiszélesedő, hol leszűkülő átjárón lehet megközelíteni. Reggel, amikor ebben az átjáróban voltunk kifelé menet, eszembe jutott a tegnapi este és az, hogy a nagy Tejút-tanulmányozás közepette egyáltalán nem vettem észre, hogy milyen közel haladtunk némelykor a parthoz. Sötét volt. Hitler szemei – így hívnak két hatalmas barlangot, melyek egymástól nincsenek messze és csak az átjáróból közelíthetők meg s egykor német tengeralattjárókat rejtettek. Most ott mentünk el mellettük. Az átjáró tenger felé eső bejáratánál egy még régebbi katonai „alkalmatosság”, egy tengeri erőd látható, talán még a velencei időkben építették.

Ami a vitorlázást illeti, a szombati nap jóval kedvezőbb volt. Jó szelünk volt dél-délnyugat felől, a pontokat a tengeren precízen felkereshettük, túránk egy szakaszán pillangóztunk is a hátszél miatt. Az egyik orosz hajó felhúzta a spinakker vitorláját s mi láttuk, hogy bizony nagyon sokat jelent ez, pár perc múlva már alig láttuk őket a távolban. No de, nem gyorsasági versenyen vagyunk, hanem gyorsasági és pontossági versenyen – gondoltuk. És jól gondoltuk, mert az esti eredményhirdetésen kiderült, hogy a kategóriánkban megnyertük a versenyt, a legpontosabbak és a leggyorsabbak voltunk. Köszönjük Forte! Így hívták a vitorlásunkat. Ehhez azonban el kell mondanom, hogy a vodicei marina előtti tenger szakaszon óriásit vitorláztunk, kiváló szélben, másfél órán keresztül majdnem megfektetve a hajót suhantunk a tengeren. Akik mögöttünk voltak, azok lemaradtak, akik előttünk voltak, azokat majdnem utolértük, így jöttünk mi akkor szombat délután.

El kell mondanom még, hogy fürödtem a tengerben is, Szása hívott. Endre is és Zsolti megfürdött – erre az után került sor, hogy kikötöttünk. A levegő hidegebb volt a tengernél.

Nevek jutnak most eszembe, Armando, az új római barát, Michael, az amerikai, aki most először járt Európában és közvetlenül az adriai útja előtt volt Pesten és a Balatonnál is. Jure, Ivica, Krisjan, Matko, Andric horvát tengeri emberek, akik barátaim lettek, azt hiszem. Más most hirtelen nem is jut eszembe.

Šibenik

A képek egy hajnali magányos séta gyümölcsei Šibenikben, Horvátországban. A fényképezőm elemei lemerültek és nem tudtam feltölteni őket, ezért maradt a Nokiám, azzal jártam be a bejárhatót ... Talán nem a legjobbak a képek, de remélem, visszaadnak valamit a hangulatból. Úgy adódott, hogy november elején egy rövid este és egy még rövidebb reggel erejéig ebben a városban jártam, amit gyönyörűnek találok. Embereket azért lehet alig látni a fotókon, mert hajnal és nyugalom volt, s a népek pedig talán aludtak.

Íme néhány kép is!

Metró

Amikor József kiszállt a metróból és feljött a lépcsőn, majd kiért az épületből, amelyet a metróalagút és a megálló fölé építettek, már javában zuhogott az eső. Nem volt kabátja, nem volt esernyője, de kedve sem volt várni, amíg eláll, vagy csendesedik az eső, ezért gondolkodás nélkül elindult a fák közé a sötétben az autója felé. Akkor határozta el, hogy ezt kiírja magából. Kiírja magából, hogy szeret írni, sőt az utóbbi időben egyre inkább úgy érezte, hogy nem maradt neki más, mint a tanulságai, amelyeket megír. Élvezte, hogy miközben ír, gondolatokat és valamilyen mondandót hoz létre, olyanokat, amelyek akkor, amikor az írást elkezdte, még nem voltak sehol, hanem írás közben egyszer csak lettek, jöttek valahonnan. Nem tudta, hogy honnan, de bizsergetően hatott rá a felismerés, hogy van egy rejtett világa, amelyről maga sem tud egészen addig, amíg el nem kezd írni. 

Akkoriban azon gondolkodott, hogy nem lehet kifejezni, elmondani, megértetni bármit egyetlen pillanatba belesűrítve. A kifejezéshez, elmondáshoz, megértéshez idő kell. Pontosan annyi idő, vagy inkább valamivel több idő, mint amennyi ideig maga az írás tart, hogy a gondolat, amely ott benn van valahol a fejben, a maga teljes egészében átfordulhasson ebbe a világba úgy, hogy majd akár egy másik ember is megértse. Ehhez idő kell, elvégre nem vagyunk istenek, még élünk és olyan világban élünk, ami már csak ilyen, lassan forog. József ezen gondolkodott az esőben útban a sáros ösvényen az autója felé, és még azon is, hogy utálja a munkáját, vagy inkább azt utálja, hogy abból nem tud megélni.

Alig várta aznap este is, hogy hazaérjen és írni kezdjen. Bármit, az a rejtett világ úgyis felfedi magát, elő fog jönni, már tudta, elegendő nyugodtan leülni, papírt maga elé helyezni, tollat kézbe venni és írni. Eleinte zavarta, hogy az írásainak nincs története, csak legfeljebb megformált gondolatok áramlottak valahonnan valahová, de később egyre kevésbé törődött ezzel. Nem akart, vagy talán nem is tudott olyan alakokat teremteni, akiknek jellemzői voltak, akiknek történetei voltak, vagy valahogyan viselkedtek, valamilyen módon valamihez viszonyultak és ezáltal megkönnyítette volna az olvasónak, hogy valamire ráismerjen, valamit felismerjen, miáltal egy kicsit jobb, vagy rosszabb legyen. Elég volt neki az a nyugalom, ami írás közben átitta. Úgy volt ezzel, ahogyan a kis szekeret követő buddhista, aki a saját üdvéért él, és ezáltal teszi jobbá a világot, amelynek maga is a része ... József nem gondolta, hogy ez önzés, mert akkoriban nem másnak, hanem magának írt, különben is, úgy gondolta, ha ő jobb lesz, a világ is jobb lesz ...

Az autó ott állt, ahol hagyta, egy nagy teherautó mögött. Beült és elindult haza. Otthon várt rá a papír és a toll. Útközben eszébe jutott egy rég nem látott kollégája, aki egyszer becsapta, pontosabban nem az történt, amiben megegyeztek és akkor, azon az esős napon megtudta, hogy sikeres ember lett belőle. Józsefnek azon járt az esze, hogy évekkel azelőtt annyira zavarta a kollégája, igen, hazugsága, hogy bizony nem tudott aludni napokig, pedig így utólag szóra sem tartotta már érdemesnek az esetet. Akkor elhatározta, hogy ő lesz az első figura, akit megír, akit tulajdonságokkal lát el és történetet kanyarít köré. Elhatározta, hogy kipróbálja, előbukkan-e bármi akkor is, ha egy hús-vér emberről kezd írni.

Az álomkommandó

Nem szoktam színikritikát írni, mert nem értek hozzá. Most is csak is csak azért írok, mert szombaton este kis társaságommal megtekintettük a Pesti Színházban Sütő András drámáját, „Az álmokommandó”-t. Nos, a dráma valóban dráma, szerintem nem csak a műfaját, hanem a mondandóját és a kivitelezését illetően is. A történet két szálon fut, a szálak végül összeérnek és a néző elgondolkodhat, hogy miért szégyellje magát, amiatt-e, ami zsidókkal, vagy amiatt-e, ami mindenkivel a kommunista időkben történt. Nincs súlyozás, nincs különbségtétel a két történet között. A darab arra hangsúlyoz, hogy mindaz, ami a zsidókkal történt és mindaz, ami kommunista időkben történt, ha más okok miatt is, de elviselhetetlen, embertelen és szégyenteli erkölcsi bukás. Emiatt talán érezhetnék némi disszonanciát, hiszen annak ellenére hoz egy nevezőre két borzalmat, hogy ezek pedig nehezen összehasonlíthatók, de mégsem érzem ezt a disszonanciát, mert szó sincs elfedésről, a manapság divatos és émelyítő méricskélésről, pusztán a meglévő hasonlóságok hangsúlyozásáról jó arányérzékkel, miközben humanista alapállásból úgy keringenek az események egymás körül, hogy a néző képes legyen a különbségtételre is és arra is, hogy mindkét történésben meglássa az elfogadhatatlant. Már, akinek van fogékonysága ilyesmire.

Ami a zsidókkal történt, önállóan is megállná a helyét, értem ez az alatt azt, hogy a „próba” tanulsága és borzalma egymagában mélyen megérinti az nézőt. Ennek vegyítése a másik borzalommal csak fokozza az érzetet, de nem azzal az igénnyel, hogy egymást kioltsák, hanem, hogy tükröt tartson mindenki elé, vagyis értsük meg, hogy emberi létünk némely korokban általunk befolyásolhatatlan roncslét, mert a humánum és a szeretet ismeretlen és ez az oka a pusztulásnak.

A darab természetesen nyomasztó és színházi eszközök garmadája vonul fel, hogy tudjuk, miről van szó. Hullahegyek, emberi megaláztatás, szenvedés, hangok, fények, mozgás, roppant groteszk humor, mind-mind eszközei a megérzésnek. Ezek az eszközök némelykor talán túl direktek, túl egyértelműek, de ezt csak annak tudom be, hogy a rendezőnek nyilván az állt szándékában, hogy senkinek ne legyen kételye, hogy mit lát, mit hall, vagy mit érez. Talán arra gondolhatott, hogy a nézők között lehetnek olyanok is, akiknek fogalmuk sincs a keretről.

Ebben a darabban nincs helye nevetésnek a közönség részéről. Ezért tartottam furcsának némely párbeszéd után a hol halkan, hol kicsit hangosabban felhangzó kacajt. Azt gondoltam akkor, hogy a felkacagó néző talán éppen nem tudja, hol van.

Összességében bátor darabnak és bátor rendezésnek is tartom a művet, mert ennél határozottabb kiállást a humánum mellett színházi eszközökkel elképzelni sem tudok. Kellettek ehhez kiváló színészek is, akik közül Fesztbaum Bélát emelem ki külön, aki itt bebizonyította, hogy játéka nem csak humoreszkekben lehet magával ragadó, hanem egy olyan drámában is, amilyen „Az álomkommandó”, ahol Manó urat játszotta.

Álljon itt Fréderic Schopen g-moll 1. balladája emlékül:

Alma

Akkor kezdődött ám jó világ, amikor Alma túlesett a műtéten, majd a rehabilitációt követően kiengedték a kórházból. „Megérte” – gondolta magában, amikor először volt egyedül otthon. Ezt azért írom, mert a hazajövetel után a fia néhány napig vele volt, s megnézte, hogyan boldogul Alma. Most azonban a fiú elment és Alma előtt kinyílt a világ. Nem szól bele senki abba, mit csinál, hova megy, éppen hol van, nincs elszámolni valója senkivel. Először is fogta az elektromos mopedjét és bejárta a falut egy napsütéses délelőttön. Ezt a túrát már előző este eltervezte. Felkelt időben, megreggelizett és elindult. Először a temetőbe ment a férjéhez. Csodálkozott, hogy a masina milyen jól bírja az emelkedőket. Ahol csak tudott, a járdán haladt. Soha életében nem vezetett egyedül semmilyen járművet, leszámítva egy évekkel ezelőtti esetet, amikor biciklire pattant és megtett tizenhét kilométert egy huzamban egyenes derékkal. Almát mindig mindenhova vitte valaki, rendszerint autóval vitték és bár az anyósülésen teltek el az évtizedek, ennek semmilyen következménye nem volt Alma közlekedési ismereteire. Nem ragadt rá semmi, sem a jobb kéz szabályt, sem semmi más; Almának fogalma sem volt arról, hova szabad autóval behajtani és hova nem szabad, sőt időnként fogalma sem volt arról, hol van éppen. Ezt tudta a fia is, aki abban a három napban, amíg együtt volt Almával, elmagyarázott néhány közlekedési szabályt, valamint együtt gondosan megtekintették a falu járdáit olyan szemmel, hogy hol lehet a járdára felkaptatni a mopeddel, hol nem lehet, és ahol nem lehet, ott hol és meddig lehet éppen ott haladni, ahol, továbbá mire kell figyelni. Mondom, Almának általában fogalma sem volt a szabályokról, viszont alapos volt és óvatos és ez utóbbit különösen, nagyon komolyan is gondolta, sőt az idő előre haladtával rögeszméjévé vált, hogy figyeljen magára, az egészségére, a testére, továbbá, hogy ne tegyen olyan mozdulatot, amelyből baja lehet.

Azon a napon, a túráján a temetőhöz érve felkaptatott egy nagyon meredek emelkedőn, ott, amelyik az urna előtt helyezkedik el egy fenyőfa mellett. Leszállt a mopedról és elpityeredett. Mindig elpityeredett az urnát a külvilágtól elzáró fekete márványlap előtt. Ezek a pityergések szelídek voltak és nem tartottak sokáig, de semmit sem tudott tenni ellenük. A pityergés jött, mindig jött, soha nem tartott sokáig. Majd a csendes ácsorgás következett legfeljebb két percig és végül elhangzott a mondat „Nem baj, apukám, majd gyüvök én is”. Ezután következett a hazaút. Ezeknek a korábbi hazautaknak köszönhette a műtétjét is. A férje halála után volt olyan hét, hogy háromszor is ne tette volna meg a több, mint két kilométeres utat az otthonától a temetőig, majd vissza – völgybe le és dombra fel. Sőt olyan is előfordult, igaz, csak kétszer, hogy, noha azon a napon már volt a férjénél, a magányos estét nem bírta  elviselni egyedül és taxit hívott. Kerül, amibe kerül. Felvitette magát a temetőbe, majd a taxit elküldte. Ezeken a taxis utakon nem pityergett az urna előtt, hanem könnyezve hangosan zokogott, úgy zokogott, hogy öreg háta is belerázkódott, végül is egyedül volt. Aztán csak sírt és a férje nevét ismételte egyszer, kétszer, százszor és olyan szeretettel nézte a fekete urnazáró ismerős márványt, mintha egy újszülöttet nézne, akit éppen etetni készül. Végül a csendben kimondta újra „Nem baj, apukám, majd gyüvök én is.” és lassan elindult haza a sötétben gyalog. Szedte apró lábacskáit, gyűrte-gyűrte a távolságot hazáig és otthon aztán nagyon elfáradva majd’ megőrült a csendben egyedül.

Sokáig tartott, amíg megszokta a csendet és sokáig tartott, amíg rájött, hogy azoknak az éles fájdalmaknak a jobb lábában köze lehet ezekhez a gyaloglásokhoz. „Talán nem kellene ennyit kijárnom” – gondolta magában. Végül úgy volt ezzel is, ahogy a sors akarta, mert idővel már nem bírta a gyaloglást. Elmaradtak a heti háromszori látogatások, egyre ritkábban bírta az utat. Egyszer aztán megtörtént, hogy megállt a járdán, és azt vette észre, hogy nem tud elindulni, csak áll, áll. Képzeljük el, hogy valaki azért áll a járdán, mert amint megmozdul, azonnal elviselhetetlen fájdalom nyilal belé azon a helyen, ahol, a „fovea capitis femoris” és az „ischia” találkoznak egymással, továbbá e fájdalom különböző kisugárzási pontjain a lábon. Ezt onnan tudta, hogy könyvben utánanézett a bajának, vagy legalábbis annak, amiről azt gondolta, hogy az a baja. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, meg kellett küzdenie azzal, hogy haza kellett érnie valahogyan azon a délutánon. Csak állt és újra pityergett, ezúttal a saját nyomorán. Közben elkezdett esni az eső is, csak szépen lassan, alattomosan, olyan nedvesen, amelyből nem kell sok, hogy az ember a bőréig elázzon. „Ez a nyomor. Látod Alma, ez a nyomor, nem tudok elindulni, nem tudok menni, elázok és megfázom. Nincs, aki velem lenne, megette a fene.” – ez járt a fejében, meg az, hogy legalább egy autó jönne és valaki segítene neki. Ahogy lenni szokott, úgy még nem volt soha, hogy ne lett volna sehogyan sem, most is lett valahogyan. L. segített Almán. Meglátta, amint csak áll a járdán az esőben és nem mozdul semerre, s ezt furcsának találta. L. magállt az autójával, kiszállt, majd hazavitte Almát, aki ezért nem győzött hálálkodni. Miután L. elment, Alma újra sírt, ezúttal maga miatt sírt. Talán ekkor vette először tudomásul, hogy megöregedett, de ezt most úgy igazán tudomásul vette. Nem esett pánikba, hanem a rá jellemző pragmatizmussal átgondolta az életét - akkor ott, este, miközben kint esett az eső és újból egyedül volt. „Nem hagyom el magam. Csak annyit mozgok, amennyi jól esik, de mindig fogok mozogni, minden nap, csak akkor megyek ki megint, ha valaki elvisz. Boltba sem megyek le minden nap, hanem csak minden harmadnap, vagy negyednap, amikor annyit veszek mindenből, amennyivel kihúzom három-négy napig. Nem eszek húst, zöldséget eszek sokat, meg gyümölcsöt. Talán fel kellene venni a kapcsolatot ezzel a családsegítővel, azért vannak nem? Eddig még soha senkit nem kértem meg, hogy segítsen, de most talán eljött az ideje. Hülye voltam a múltkor is, amikor T. hazahozott és ott mentünk el a bolt mellett, és nem kértem meg, hogy álljon meg és várja meg, míg megveszem a dolgaimat, majd hozzon haza. Ehelyett nem szóltam neki, hazahozott, megvártam, míg elmegy és utána lementem gyalog a boltba, pedig akkor már alig tudtam menni. Hülye voltam, mondom. Hülye, hülye, hülye! Na, ennek vége! Talán igaza van a J.-nek, hogy teljesen feleslegesek ezek büszkélkedések. Az arány, az arány, azt kell megtalálni. Jó, akkor ezentúl így lesz! Mindent átgondolok és utánanézek annak, hogy mi a bajom és lehet-e ez ellen tenni valamit.” – így gondolkodott Alma aznap.

Az elektromos mopedre felül az ember, megnyom egy gombot és halad, halad, amit a lábaival már egyre kevésbé tudna. Alma nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a szabadságát bármi korlátozza és bár kora miatt is nagy igényei nem voltak, de azokhoz ragaszkodott. Ragaszkodott ahhoz, hogy maga vásároljon be, a faluban maga jusson el oda, ahova akar. „Miért lenne ez akkora kívánság? Miért ne lenne az természetes, hogy egy öregasszony maga is elboldogul, ha el akar boldogulni? Nem írhatnak le, senki sem írhat le.” – gondolta magában és nekilátott annak az újabb tervnek, amely hónapokon át meghatározta napjait. 

Sürgősen szervezni kezdett. Megtudta, hogyan lehet egy elektromos mopedet megszerezni, mennyi az ára és hol árulják. Annak rendje és módja szerint tüzetesen körbejárta a kérdést, majd bejelentette a fiának, hogy elhatározta magát. A fiú támogatta az ötletet, majd az események felgyorsultak és Alma megtapasztalta, hogy nem elég az akarat, mert mások, általa nem befolyásolható emberek jóindulatára is szüksége van. Érték csalódások is és egyszer, amikor az egyik orvos részéről pökhendiséget, rosszindulatot, valamint a beleérzés teljes hiányát érezte, akkor az egésztől elment a kedve és már-már arisztokratikus módon kihátrált abból a megalázó helyzetből, melyet a rendelőben látott és közölte „Befejeztem, magukhoz nem jövök többet. Hát mit képzelnek maguk, azt tehetnek egy nyolcvan éves asszonnyal, amit csak akarnak? Ide-oda küldözgetnek, erre a mai vizsgálatra is azért jöttem és vártam egy hetet, mert maga doktor úr azt mondta, hogy ez a rend és ezt írták elő. Erre itt mi derült ki? Az derült ki, hogy a maguk által mondott orvosnak még csak jogosítványa sincs arról a betegségről véleményt mondani, ami miatt nekem arra a mopedre szükségem van. Tudja, hogy nekem mit kellett ahhoz megszerveznem, hogy ide jöhessek? Fogalma sincs arról doktor úr.”. „El lesz intézve asszonyom a mopedja, nyugodjon meg.” - mondta kicsit meglepetten az orvos. Alma kurtán elköszönt és hazament diót szedni az udvaron.

A diószedés mindig megnyugtatta, de érezte, hogy most nehezebben megy ez a megnyugvás. Megfigyelte, hogy monoton, nem fárasztó munka közben gondolatai mindig elkalandoznak és kizökken az idő. Ilyenkor emlékezett.

„Emlékszel? Emlékszel a vonatra? Emlékszel a tájra, amely idegen volt, mert sok volt a domb és szép volt? Emlékszel arra az útra, az első útra a faluba, amelyet apáddal tettél meg? Az út sáros volt az esőtől és apád csizmája és a te kis cipőd is sáros lett. Emlékszel az első évekre, amikor abban reménykedtetek, hogy ez az egész csak átmeneti lesz és hamarosan hazamentek? Emlékszel arra, amikor lassan tudomásul vettétek, hogy nincs visszaút és itt maradtok örökre? Emlékszel, hogy megálltad a helyed? Mindig megálltad a helyed. Emlékszel apád halálára? Emlékszel arra, amikor megtudtad a kórházban, hogy apád meghalt és arra a soha fel nem fogható szelídségre, ahogyan ezt tudomásul vettétek, pedig tudtátok, hogy apád egy másik ember miatt halt meg abban a balesetben? Tudod, hogy ez az ember még negyvenhét évig élt anélkül, hogy valaha is megbűnhődött volna? Miért hagytátok? Jobb a békesség? Ami megtörtént, azt már úgysem lehet meg nem történtté tenni és ez a lényeg? Ez járt a fejetekben? Tudom, hogy ekkor érzeted meg először, hogy lehet következmények nélkül is élni. Emlékszel az első munkahelyedre? A kollégákra, a barátokra, a bálokra, a sok-sok kacajra és a tisztességre? Emlékszel arra az első találkozóra, a Siboney dallamára, amikor először táncoltál vele? Tudod, hogy milyen alma volt annak a szekrénynek a tetején, amire annyira fel akartál menni, hogy közben megindult a szülésed; az első és az egyetlen? Emlékszel a fenyőfákra, a susogásra? A susogásra? Megfigyelted, hogy a fenyőfa lombjába egészen más hanggal csap bele a szél, mint a többi fa lombjába. Susogás ez, szünet nélküli, el nem halkuló susogás. Gyerekkorodban sokszor hallottad ezt a hangot. Fenyőerdőben nőttél fel és most is fenyőerdőben élsz. Közben nagyon sokáig egyáltalán nem hallottad ezt a hangot. Érdekes, ha valami rendszeres eltűnik az ember életéből, időnként az fel sem tűnik, és nem emlékezel arra, hogy hiányzott volna a susogás. Nem tartottad természetesnek, mert nem is gondoltál rá, ezért feltűnés nélkül volt természetes, hogy nincs ez a hang. Most, hogy megint hallottad megrémültél. Eszedbe jutott a soha vissza nem térő, elmúlt világ, ahol ennek a susogásnak megvolt a maga helye. Ugye eszedbe jutott a fiatal anyád és a fiatal apád? Egyszer majd egyedül hallgatod a fenyőerdő susogását és nem lesz senki, aki pontosan értené, miről beszélsz, és mit érzel, csak te és a fiad, s egy pillanatra talán meg is rémülsz, de elszáll ez a pillanat, mint a végül pontszerűvé zsugorodó lét összes emléke. Emlékszel arra is, hogy egy nagyon hideg, tiszta, felhőtlen téli napon az apáddal együtt valamikor régen végigmentél a móló elejétől a végéig a Balaton partján? Emlékszel a feltorlódott jégtáblákra, melyek a mólót széltében csaknem félig, hosszanti irányban pedig majdnem teljesen beterítették a jobb oldalon. Ha áttekintettél a jégtorlaszokon, apró ereket és valamivel szélesebb patakocskákat láttatok, melyek finoman erezték a hepehupás jégmezőt, amely kelet felé beleveszett a derengésbe. Emlékszel, hogy e csodálkozó percekben végig beszélgettél az apáddal? Emlékszel arra, hogy miről beszélgettek? Emlékszel a hangulatra? Te és az apád ketten a mólón. Emlékszel, hogy apád jókedvű volt és ő hallgat téged? Még mindig látod az érdeklődést a szemében? Ugye látod? Ugye látod? Emlékszel arra, hogy apád mindent meg akart magyarázni, az egész világot meg akarat magyarázni neked? Tudom, hogy örültél, hogy ilyen apád van. Tudom, hogy hagytad, hogy magyarázzon neked az apád, mert te ilyen voltál. Emlékszel apád néha alaptalanul mindenbe belerondító kételyére, amit sem megérteni, sem megszokni nem tudtál? Tudom, hogy vannak dolgok, amelyek belesülnek az ember lelkébe és ott is maradnak örökre, addig, amíg meg nem halsz. Emlékszel arra a néhány évvel későbbi tavaszi napra? A tóban olyan kevés volt a víz, hogy a kövek alját is látni lehetett és olyat is láttál, amit addig még nem, a kikötő medrének az alját. Emlékszel? Mintha egy ősi titok nyitotta volna fel magától a varázsajtót, hogy rápillanthass a féltett és addig sötétben kucorgó magányos titokra: a meder aljára. Emlékszel, milyen mélyre lehetett lelátni? A nap fénye átütött a vagy két méternyi mély vízen, hogy a fény lejjebb mégiscsak átadja helyét az átlátszatlan zöldes derengésnek, mely ott már csak sejttette a titkokat, de el nem árulta őket." 

A kosár megtelt dióval.

Alma a levelet három és fél héttel később kapta meg. Örült a levélnek, mert azt olvasta benne, hogy megkapja a mopedet ráadásul negyed annyiért, mint amennyire számított. „Nagyon jó! Nem leszek fáradt, nem leszek rászorulva másra, oda megyek, ahová akarok” – gondolta. Újabb egy hét múlva, egy előre megbeszélt napon megérkezett a furgon s benne lapult a moped. Szép volt. Bordó volt a színe, a kerekei fehérek, a puha széke pedig fekete. Még aznap kipróbálta. Elment a temetőbe és a barátnőjéhez, valamint be is vásárolt és meglátogatta a kilátót is, ahonnan átnézett a másik partra és elcsodálkozott azon, hogy nem változott semmi, a tó ugyanolyan szép, mint amikor először meglátta. Egy napon elhatározta, hogy a hátsó földes úton is kipróbálja a mopedet, mert jót tett neki a meleg víz, amely a fürdő új medencéjét töltötte meg.

Így teltek Alma évei. Egyedül élt, de nem volt magányos. Ott voltak a gondolatai, a tervei, a kézimunkája, a diója, a barátai, a fia és a családja, az emlékei és az egész élete.

Ébredés

Józsefet nagyon zavarta egy eset. Mivel lelkiismeretes volt, ezért eszébe sem jutott, hogy ne lássa el a képviseletet azok után, ami pénteken történt. Az a nap is a reggellel kezdődött, de nem a kényelmes lassú felkeléssel, hanem kényelmetlen gyors felkeléssel, az óra folyamatos figyelemmel kísérésével, hogy a korai időpont ellenére elérjen a tárgyalóhoz, ami a város másik felén volt. Nem szerette ezeket a napokat. Szeretett reggel kényelmesen ébredni. Megfigyelte, hogy az utóbbi időben a reggeli gondolatai mások voltak, mint korábban. A félálom akkoriban már megtette hatását és egészen világosan látott meg olyan igazságokat, melyeket korábban nem vett észre. Idővel rájött arra, hogy agya reggelente az álom és az ébrenlét határán másként működik. Az egyik reggel például egy soha nem hallott verset látott. Azért mondom, látta a verset, mert benne volt a versben, majdnem eggyé vált vele, és azért csak majdnem mert egyszerre kívülről látta benne magát a vers lényegében, a vers mondandójában és ez örömet okozott neki. Azért nem látta korábban ezt a verset, mert akkor, ott reggel a párnák között maga költötte. Erőlködés nélkül; jöttek a szavak, a ritmus és már majdnem művésznek gondolta magát. A vers azonban nem maradt meg, egyetlen sora sem és egyetlen tanulsága sem, pedig abban egészen biztos volt még napokkal később is, hogy nagyon fontos mondanivalója volt annak a versnek, mely akkor ott a párnák között napnál világosabban látta, hogy ezen a földi léten minden lelassul és az a káprázat, amelyet életnek hívunk, milyen nevetségesen csalóka. Azzal a félálomban előjött verssel elmerült egy olyan világban, melyet éberen soha nem látott, hallott, tapintott, szagolt, vagy érzékelt bármilyen módon. A versből csak egyvalami maradt meg néhány napig. Az pedig az édes hangulata volt. Ez nagyon zavarta, mert nem találta meg a szavakat arra, hogy leírja a verset, vagy szavakkal valahogyan kifejezze a hangulatot és újra ugyanolyan élesen és bármikor átélhesse azt a hangulatot. Azon gondolkodott, hogy talán nincsenek is erre szavak. Ekkor ráérzett arra a korlátoltságra, mely azon emberek sajátja, akik úgy gondolják, tudnak valamit, de semmilyen eszközük nincs arra, hogy ezt kifejezzék. József rájött arra, hogy nem művész. Várta az estéket, az elalvást és várta az álmait és azokat a reggeleket, amelyeken talán újra felbukkan az a különös, édes vers.

Nem örült, hogy azon a pénteken is korán kell kelnie. Attól félt, hogy talán éppen azon a reggelen találkozik a verssel. Az ébredés azonban olyan korán és hirtelen érkezett az ébresztőórájának köszönhetően, hogy eszébe sem jutott félelme. Az események ezt követően a rendes mederben zajlottak. Kávé, kaukázusi kefir, mákos zsemle, autó, metró, gyaloglás, közben zenehallgatás a bírósági tárgyalás helyszínére az október reggeli Budapest néhány szürke utcáján át. Majd megérkezés a helyszínre.

Két nőt látott az épület bejáratánál. Az egyik Cs. volt, a másikat nem ismerte. Amint odaért, rögtön megérezte, hogy az ismeretlen nő aznap reggel már ivott alkoholt és megérezte, hogy öntudatos és akarnok, tudása nem nagy, de az igazáról meg van győződve, ezért észérvekkel talán nem is lehet hatni rá. Ez az első benyomás volt, amikor még azzal sem volt tisztában, hogy kell-e egyáltalán bármivel is hatni az idegen nőre és, hogy miért van ott Cs.-vel. Nem csalatkozott. Az ismeretlen maroknyi jogi tudásával és hatalmas öntudatával támadt rá, aki nem készült fel semmiféle támadásra aznap reggel, hiszen meg volt győződve arról, hogy az ügy el van látva és jól van ellátva és bízott abban, hogy a nő, akit József már ismert és, aki az ügyfele volt, ezzel tisztában is van, noha ennek soha semmilyen jelét nem adta. „Tanú szeretnék lenni, vagy be szeretnék avatkozni a perbe.” – mondta az ismeretlen nő hirtelen, amint meglátta őt. „Miért, de hát ön kicsoda?” – kérdezte József. „Annak nincs jelentősége, tanú szeretnék lenni, vagy be szeretnék avatkozni perbe, mondta az ügyvédem, hogy ehhez jogom van.” – ismételte az ismeretlen nő. „Asszonyom van fogalma arról, hogy mit jelent az, hogy beavatkozik a perbe valaki, most, hogy eljárás végén vagyunk, és lehetséges, hogy ítélet születik éppen ma? Egyáltalán miért akar beavatkozni?” – kérdezte József. „Szeretném, ha Cs. megnyerné a pert, mert az nekem is az érdekemben áll. Segíteni szeretnék. Azt mondok, amit maga mond, hogy mondjak. Különben mindent tudok az ügyről.” – mondta az ismeretlen nő. „Ez nem így megy asszonyom. Most látom magát először, azt sem tudom, hogy ön kicsoda, azt sem, hogy mit tud az ügyről meg erről a perről. Tudja, nálam egészen másként megy egy tanú beidéztetése. Öt perc múlva kezdődik a tárgyalás és én semmit sem tudok a maga vallomásáról. Eltelt öt hónap az utolsó tárgyalás óta, hol volt maga ebben az öt hónapban?” – kérdezte József. „Látja ez a baj, nem keresett engem, pedig ideje, az lett volna rá. Mit csinált az ebben az öt hónapban? Itt vagyunk a tárgyalás előtt öt perccel és maga nem keresett engem.” – mondta az ismeretlen nő. József érezte, hogy ismét fegyelmezett. Olyan fegyelmezettséget érzett magán, ami akkor tört rá korábban, amikor csak egy vékony hajszál választotta el attól, hogy ne ismerjen magára, amikor kizökken az idő, kizökkennek a gondolatok és úgy elönti a düh, hogy nem tud uralkodni magán. Sajnálta ezt a reggelt. Inkább maradt volna a verset várva a puha ágyban. Ehelyett a sorsa ezzel az ismeretlen nővel hozta össze, akinek maroknyi a jogi tudása és hatalmas az öntudata. „Mit nekem ez? Mondja el, amit akar, hiszen nyilvánvaló, hogy együtt van Cs.-vel, ő hozta ide, nyilván nem véletlenül, nyilván azért, hogy elmondja, amit akar ezen a tárgyaláson. Bármit is mond, talán nagyobb baj lesz abból, ha nem mondhatja el, amiért ide jött, mintha elmondja, de csakis, szigorúan tanúként, nem beavatkozóként, mert az nyilván elhúzná a pert, ezen kívül fogalmam sincs arról a jogi érdekről, ami Cs. pernyertességéhez fűződik, de lehet, hogy ő sem tudja. Na, nem, csakis tanúként hallgathatjuk meg, az talán a kisebbik rossz. Különösen, ha elveszítjük a pert, mert ebben az esetben nyilván eszükbe jutna, hogy azért veszítettük el, mert ő nem segíthetett. Ekkor nyilván én lennék a bűnbak. Nem, az nem leszek. Mondja el csak, amit akar.” – futottak át a gondolatok József agyán és ezzel fordult az ismeretlen nőhöz. „Mit tud asszonyom? – kérdezte József. „Mindent tudok. Amit csak akar, azt mindet tudom. Mit mondjak?” – felelte az ismeretlen nő. „Én nem mondhatom meg magának, hogy mit tud.” – felelte József. „Mondja meg, és azt mondom.” – mondta az ismeretlen nő. „Amit mondani tudok az az, asszonyom, hogy nem így mennek a dolgok. Még egyszer kérdem, mit tud az ügyről” – kérdezte József újra. „Na, jó amikor a létrejött a kölcsön…” – kezdte az ismeretlen nő. „Ezt a szót felejtse el asszonyom! Az egész ügy arról szól részben, hogy nem volt kölcsön, azért küzdünk már két éve, hogy ezt a bíróság is így lássa.” – vágott a szavába József. „Jó, akkor nem volt kölcsön, de akkor mi volt?” – kérdezte az ismeretlen nő. „Mondja azt, hogy megbeszélés volt, de most már be kell menni, mert kezdődik a tárgyalás.” – mondta József. A tárgyalóhoz menet József azon gondolkodott, hogy Cs.-nek miért nem volt egy árva szava sem az előbbi beszélgetéshez, miért nem védte meg őt, miért hagyta, hogy ez a neki ismeretlen nő megpróbálja őt megalázni, miközben olyan szavakat használt, ami eddig ne volt jellemző. "Miért volt Cs. közönyös? Miért nem fontos neki, hogy ne érezzem magam egy kicsit sem rosszul? Hiszen láthatta, hogy nem jutottam dűlőre az ismeretlen nővel. Drága Cs., eltelt öt hónap. Nem hívott fel, idehozza ezt az alkoholszagú ismeretlen nőt nekem, aki erőszakos velem és, amit tud, azt rosszul tudja az ügy szempontjából. Nem baj, mondja csak el, amit tud és úgy, ahogyan tudja. Drága Cs., különben meg még ki sem fizetett, pedig abban maradtunk, hogy októberben visszatérünk rá. Én úgy gondoltam, hogy a tárgyalás előtt, nem utána. Cs. miért gondolja úgy, hogy a tárgyalás után beszéljünk erről a kérdésről: Miért? Milyen nő maga? Kényelmetlen helyzetbe hoz, ráadásul a tanújával esetleg veszélybe sodorja, amit eddig elértünk ebben a perben és még nem is fizet, vagy ez az eszébe sem jutott? Tényleg, milyen nő maga Cs.? Milyen nő maga? Majd más megoldja maga helyett a bajait? Majd én oldjam meg ezt az ügyet? Majd az ismeretlen nő oldja meg, akit idehozott a nyakamra és, maguk miatt kénytelen vagyok szembemenni magammal? Milyen nő maga Cs.? Milyen?” – ilyen gondolatok jártak József fejében miközben az ismeretlen nőnek világosan elmondta, hogy, amikor olyan kérdést kap, amire a válasz „igen”, akkor válaszoljon ezzel a szóval, amikor pedig olyan kérdést kap, amire a válasz az, hogy „nem”, akkor pedig válaszoljon ezzel a szóval, továbbá e szavak után „mert”-el kezdődő mellékmondatba ne bonyolódjon bele, mert abból csak baj lesz.

A tárgyalás gyors volt és drámai. Az ismeretlen nő mindent elrontott. Kimondta a szót, amit nem lett volna szabad kimondania, továbbá mellékmondatokba bonyolódott, melyre kérdéseket kapott a bírótól és a végén úgy összezavarodott, hogy már maga sem tudta, hogy mit beszél. A pert elvesztették. József nem érzett elégtételt, miszerint „tessék, megkapták hölgyeim, a tanú elmondta, amit tudott, vagy nem tudott”. Józsefet emiatt inkább szomorúság töltötte el. Nem Cs. miatt. A jobb sorsra érdemes ügy miatt, amit a szeme előtt tettek tönkre. Mindehhez képest hangyányinak érezte, hogy újból elfelejtették kifizetni. Később persze ez is a helyére került és rájött, hogy mi zavarja roppantul abban, hogy nem fizettek neki megbízási díjat. Az zavarta, hogy Cs. nem adta meg a lehetőséget, hogy ő döntse el, hogy munkadíj nélkül lássa el a képviseletet. Nem a kenyerét vették el, hanem a döntése szabadságát - és ezt József porig alázónak érezte. Szerette volna eldönteni, hogy a barátja barátjának az ügyét a barátjára tekintettel milyen feltételek szerint látja el. De így? A maga torz természetességével egy nyomorult kérdés nélkül ingyen? Pedig a kérdés nem lett volna bonyolult: mennyivel tartozom eddig?

József nagyon vágyott a versre, arra vágyott, hogy visszajöjjön egy átaludt éjszaka után egy reggelen, amikor a dunyha alatt meleg van és ezen kívül nincs semmi más, csak ő és a vers. Aztán jöhet az ébredés. Azon a pénteken csak az ébredés volt.

A lépcső

Egy ideje az foglalkoztat, vajon lehet-e írni egy lépcsőről úgy, hogy az ehhez a lépcsőhöz tapadó - hogyan is mondjam - emocionális kötődés bemutatása ne legyen giccses, értelmetlen, továbbá valóban érzékelje az olvasó, hogy ez a lépcső számomra egyáltalán nem közömbös.

A lépcső meredek. A lépcső megizzaszt. A lépcső mászása közben alig vártam mindig, hogy felérjek a tetejére, hogy odafönt egyáltalán nem megkönnyebbülten vegyem tudomásul, hogy előttem van még egy meredély, amit le kell küzdeni, már sima úton. Mivel ezt a lépcsőt javarészt hajnalban másztam meg, ezért csak két körülmény volt, ami több, mint enyhet adott a lépcső alján: egy magányos madárka éneke és egy másik hang. A madárka visszhangos éneke távolról jött, de a körülölelő csendben úgy hallottam, mintha a madár a vállamon ülne, és csak nekem énekelne. Csak ő, meg mi ketten voltunk az éber élet azokon a hajnalokon húsz évvel ezelőtt. Volt idő gondolkodni, és volt idő hallani a csendet, ami annyira elütött a madárka dalától. Egyébként is, figyeljünk a csendre és őrizzük meg, mert a csend hozza el az összes álmunkat. 

Minél feljebb haladtam a lépcsőn, annál inkább vegyült a csendbe a másik hang. Ez a hang ütemes volt, időtlen volt, már jóval az előtt is ott volt, hogy megszülettem, hogy apám és anyám megszületett, sőt, hogy az ő szüleik, meg még az ő szüleik és még az ő szüleik megszülettek volna: a parti hullámverés hangja. Ennyiből még nyilván nem található ki, ezért elmondom, balatoni hullámverésről van szó. A Balaton még akkor sem nyugszik teljesen, ha nincs szél. Szél nélkül simogató hang a hang, széllel morcosabb a hang; de ne ijedjünk meg! E hangnak egyetlen jellemzője ugyanis az, hogy soha nem idegen. Otthon vagyok, és amikor caplattam felfelé a lépcsőn, bizony azt éreztem, hogy már semmi másra nincs szükségem csak arra, hogy örökké együtt legyek a madárral és ezzel a simogató hanggal. Nem ezért gondoltam ezt így, mert esetleg megnyugtatott, de még csak azért sem, mert szép volt. Az okra később jöttem rá és ezt szavakkal és betűkkel most sem tudom elmagyarázni és azt hiszem, talán nem bennem van a hiba.

Néhány pillanatig úgy éreztem ilyenkor, hogy a madáron, a hullámverésen és rajtam kívül nincs semmi és még azt is éreztem, mintha a madár, a hullámverés és én egy megfoghatatlan érzetben egy lettünk volna. Ez soha nem tartott sokáig, mindig rövid ideig tartott és ilyenkor soha nem voltam boldogtalan.

Kétségtelenül

Kétségtelenül marha voltam, mondanám most ennyi év után, de nem mondom, mert nem marha voltam, hanem olyan ember, aki elhiszi, amit mondanak neki, aki elhiszi, ahogyan néznek rá, aki elhiszi a hanghordozást, aki elhiszi, amit tesznek, amit kérdeznek, akinek sem az nem jut az eszébe, hogy hazudnak neki, sem az, hogy a látszat az nem a valóság. Mindez nem azért volt így, mert féltem volna a csalódástól, hogy kiderül a turpisság és emiatt szomorú leszek, hanem azért, mert anyám és apám őszinte volt. Aki hazudik, az nem őszinte és az nem tud mosolyogni sem, gondoltam, mivel az őszinteség és a mosoly apám és anyám jóvoltából a fejemben magától értetődően igen szorosan kapcsolódtak össze már egészen kis koromtól fogva. Azt hiszem, így vagyok ezzel még most is, talán nem tévedek nagyot.

Az az ember viszont, akiről most írok röviden, huzamos időn keresztül, évtizedeken át és kitartóan hazudott. Azt hazudta, hogy szeret minket és szeret engem, de mostanra már elárulta magát. Jelek, amik összeadódnak. A fiai viselkedése, az elkapott tekintetei, a be nem tartott ígérete, a csöndje, a közönye és a szenvtelensége értették meg mostanra, hogy Ubul lényegében soha nem mondott igazat, és soha nem is viselkedett úgy, ahogyan az viselkedik, aki igazat mond és aki szeret.

Mit mondjak most? Nem vagyok csalódott, nem fáj semmi, nem csinálnék vissza semmit, nem érzem rosszul magam miatta. Mostanra én lettem szenvtelen és közönyös. Van más, ami színez: mostantól legyen marha más!

A kis hülye

Erről feltétlenül szeretnék írni most. Van egy barátom, aki elmondta, hogy soha, senki nem tudta úgy mondani, hogy „Kis hülyém”, ahogyan az édesanyja. Már jócskán túl volt a negyvenen, amikor a világ legtermészetesebb módján illette e szavakkal az anya a fiát, amikor valamilyen nagyon régről hozott, soha ki nem kopott, de a fiú által elfelejteni kívánt, vagy el is felejtett, ezért neki már fel sem tűnő ügyetlenkedésen kapta rajta az anyja éppen úgy, mint amikor még kisgyerek volt. "Kis hülyém." Mintha nem változott volna semmi, mintha nem teltek volna el évtizedek, mintha a barátomnak nem lett volna családja, gyerekei, sikerei és kudarcai, mintha a barátom nem látott volna már nagyon sokat, mintha még mindig kisgyerek lenne. Furcsa volt, hogy ez egyáltalán nem zavarta a barátomat, nem sértődött meg, nem vitázott, hanem tudomásul vette, hogy még mindig kis hülye. Persze ehhez kellett az anyja hangsúlya, ahogyan kimondta a két szót, úgy, ahogyan senki más a világon, amivel megáll az idő és nem mozdul semmi.

Baranya

Amikor a fiúk beültek autóikba, még nem tudták, hogy mekkora szerencséjük lesz az időjárással. Egyikük egész héten azon törte a fejét, hogy mi lesz akkor, ha éppen pénteken kezd el esni az eső, amely nyilvánvalóan elmosná a biciklitúrát, legalábbis annak első napját, amit pedig már régóta terveztek. Nem csak az első napot, hanem a másodikat is és a harmadikat is. Ő volt a cidriző. A cidriző azon is járatta az eszét magában az időjárás mellett, nehogy baleset érje őt, vagy valamelyiküket a csapatból. Eljátszotta magában, milyen egy bicikliről leesni és mozdulatlanná válni, milyen az, amikor az ember nem tud magáról; és elkezdte magát kívülről szemlélni, szigorúan csak a fejében. Gondolatai között játszott el a halálával, a pillanattal, amint éppen elüti egy autó és az ő izmos, szép testéből elszáll az élet és rongydarabként, természetellenes nyakatekertségben bukfencezik bele az árokba, hogy ott a mozgás után megpihenve örökre kilépjen a testéből. És látja magát kívülről és nem sajnálja magát és megnyugszik, és semmi sem fáj, itt minden más, és nem vágyik vissza és látja a társait szörnyülködni és nem érti őket, megkérdezné tőlük, mi a baj és mondaná, nincs baj fiúk, semmit sem tudtok és eddig én sem tudtam.

Mindebből nem lett semmi. Ez csak gondolat volt, cidrizés. Senkit sem ütöttek el és már előre tudta, hogy majd nem ütnek el senkit, mert eleve a legrosszabbra készült, és megfigyelte, ha arra nagyon figyel, ha minden erejével arra figyel és előre átéli a legrosszabbat (vagy azt, amiről azt gondolja, hogy az a legrosszabb), akkor az a valóságban nem történik meg, hanem legfeljebb valami kisebb, elviselhetőbb baj, vagy éppenséggel semmilyen baj. Ez régi tapasztalás volt a részéről. Mivel tehát annyira be volt szarva, mint egy kisnyúl, pontosan tudta, hogy a túra kiválóan fog sikerülni, mert, ha be van szarva előre, akkor mindig kiválóan sikerülnek a dolgok. Elég hamar rájött az élet némely alapvető igazságára, melyek között ez kiemelkedő helyet foglalt el.

Így is lett! Sikerült az evés, az ivás, a tekerés, a társasjáték, a fürdés a nagy medencében, a látogatás, és persze az újbóli (és újbóli) ivás. Képek, dombok, völgyek, emelkedők, lejtők, pálinka, erdők, szőlőültetvények, szőlőszemek, viccek, halastavak, halastóból kiugró hal, a le-nem-aratott-kukoricatábla, kutyák, macskák, a Tenkes kapitánya, dél-koreai filmekről szóló beszámoló, le nem nyírt füvű útpadka, elmélkedés Szent László királyunk nagyapja személyéről; a légszomj mellett ezek töltötték be a rendelkezésre álló üres időt abban a két és fél napban, amely a barátokkal együtt  eltöltve pillanatok alatt múlt el. 

Írhatnék részleteket. Színezhetnék. Elmondhatnám, hol volt a sulyok elvetve, illetve miért nem volt a sulyok elvetve, de semmi kedvem most ehhez. Biztosan azért nem, mert most esik az eső, és ilyenkor más minden. Más, mint a biciklizés Baranya falvaiban a pincesorok mellett, ahol a kutyák sem csak vonyítani tudnak.

Ez most rövid lesz

Ez most egy rövid lesz, amolyan gondolatfonal. Szóval, a hétvége talán legmeghatározóbb élménye egy értelmezhetetlen bor elfogyasztása volt, melyet követően pedig az éjszaka jellemző mozdulatsora az ágyból heveny káromkodások közepette való felugrálás és a rohanás volt a némi és egy ideig csak átmeneti megnyugvást hozó pontra, melyet mindközönségesen lehúzónak nevezek most. Aludni nem lehetett. Volt ott azért pálinka és Unicum is. Nem sok, csak éppen annyi, hogy így együtt sok legyen. Nem érte meg. Nem nyílt száj beszédre, nem nyílt mosoly egymásra és önmagában az italok efféle keverésétől a kedvem sem lett szilajabb. Történt mindez Búbánatvölgyben. Mondhatnám, a hely szelleme kísértett, de nem mondom, csak azt állapítom meg, hogy nem bírom a tömény szeszt. Pedig nem volt sok … 

Főzőcske

Vajon elveheti-e az életkedvét valakinek az, ha megkérik arra, hogy ne főzzön annyit, ha egyszer a főzés az élete kiteljesedése, sőt, a főzés az élete értelme, továbbá a főzés a benne lévő szeretet megnyilvánulása? Azt látom, hogy egy hozzám igencsak közel álló személy feleslegesnek érzi magát valami miatt és arra jutottam, hogy amiatt érzi feleslegesnek magát, mert aztat mondták neki, hogy ne főzzön (annyit), ezáltal azt a továbbiakban túlzásba sem viheti. :-) Ezen gondolkodtam - de csak egy pillanatig ... 

Strand

Azt hiszem, ezen a nyáron most fürdök utoljára a Balatonban, ezen a hétvégén. Újra egy nyár, újra egy búcsú. Újabban felfedeztük magunknak a bélatelepi strandot. Igazán jó hely. Nincs tömeg soha, a víz tiszta és egyből mély (mellkasig ér), vannak fák, amelyek alá be lehet menekülni a forró Nap elől. Úgy vagyok már ezzel, hogy hazamegyek, ha oda megyek. Sőt, volt egy pillanat egy szerdai napon, talán éppen közvetlenül az után, hogy Gilda észrevette a siklót a fűben, hogy nem is kellene már más, mint azok a ceremóniák, amelyek a strandra menetelt megelőzik és maga a strand, a víz, a büfé, a fák, a sikló, a kecskeköröm, Gilda, Blanka és Judit, a szemközti part, a szellő, vagy szél, a meleg, a Várhegy, amely olyan furcsa onnan bentről, a vízből nézve. Egyébként van ennek a vonzalomnak előzménye is. Gyerekkoromban, ez egyik első élmény, amelyre emlékezem, ehhez a partszakaszhoz kötődik. 

Egy férfi és egy nő egy kisgyerekkel meg-megállt itt. Kiszálltak az autóból, sétáltak, fogócskáztak, bújócskáztak és jókat nevettek, majd visszaszálltak az öreg, kék színű Skoda Octaviába; abba a fecskefarkúba. Apám, anyám és én voltunk. Új otthonunkkal, a Balatonnal és Fonyóddal ismerkedtünk. Jó kedv és öröm volt. Kár, hogy nem készült akkor fénykép.

Attila

Úgy múlik el ez a mostani nyár, hogy nem találkozom Attilával. Talán ez lesz az első ilyen nyár a sereg óta. Pedig gyerekkorunkban a nyarak voltak azok, amik összekötöttek minket. Jöhetett az ősz, a tél és a tavasz, ezek a hónapok eltelhettek anélkül, hogy bármit is hallottam volna Attiláról, de a nyár, a nyár, nos, a nyár, elképzelhetetlen volt a fenyőfák, a tobozok, a poros utcácskák, az árnyékok, Juli, a sufni szaga, a Balaton, a Nagy Strand, a Kutrovácz-fagyizó, a mozi, a berek, Attila és Jóska nélkül. A középiskolai években akkor kezdett a kapcsolat lazulni, amikor kezdett beütni a nyári munka; hol a postán, hol az építőtáborban, hol valamelyik vendéglátó ipari egységben. Emlékszem, amikor én, mint postai táviratkihordó délelőttös voltam biciklit tekerve, akkor Attila délutános volt; és fordítva. Így nehéz ugyanazt tenni a szabadidővel, mint korábban, amikor semmi sem állta útját a közös napoknak és alig vártuk, hogy valamilyen ürüggyel együtt legyünk. Most, hogy írom ezeket a sorokat, gondolkodom el azon, vajon miért nem kísértem el Attilát, miközben a táviratokat vitte ki Balatonfenyves keleti része legkülönbözőbb részeire, aközben is lehetett volna fagylaltot venni, meg fürdeni a Balatonban. De nem, ilyen meg sem fordult a fejünkben. Még hogy munka közben mást is tenni, mint dolgozni? Ilyen szóba sem jöhetett. A munka az, munka.

Esténként, a távirat-kihordás után folytatódott tovább a korábbi évek gyakorlata, fürdés a Balatonban, közös biciklizés, a német lány megtekintése a kerítésen keresztül, majd érkezett a ki nem mondott ráismerés arra, hogy szépen-lassan beesteledik, elcsendesül a világ, és a fenyőfák közül időnként távoli kacaj hallatszik megtörve a tücskök ciripelését, és feljönnek a csillagok és meleg van még mindig, és az északi partról áthallatszik a Nohab zaja, amint a badacsonytomaji állomásról kihúz, és feltűnik egy denevér, amely hangtalanul cikázik, és az egyik kertben tábortüzet gyújtanak az esti szalonnasütéshez, melynek illata belengi az egész környéket. Ilyenkor kellett hazamenni, mert ezek voltak az aznap utolsó élményei. Ezek voltak évek során át azok az utolsó élmények, melyek a nyári napjaink befejezését jelezték a gyerekkorban. Ideje hazamenni!

Hiányoznak ezek a napok.

Keresem a morzsákat. Keresem a morzsákat, amelyekkel ezek az esték újra átélhetők. Kézenfekvő, hogy Attila, akivel a legtöbbször átéltem ezeket a napokat, Jóska mellett, aki azonban már meghalt, szóval Attila az egyetlen személy, aki tudná, vagy legalábbis érezné, miről beszélek, és mit szeretnék, hiszen annak saját maga is a része, akárcsak én: gyereknek lenni újra, csak egy kicsit. Sokáig megtörtént a csoda, gyerekek voltunk újra, hiszen a napok és az esték régi, félreismerhetetlenül ismerős jelei újra előjöttek és én látom Attila mackós-hetyke alakját a biciklijén, amint, ahogy ő tudja, tekeri a pedált. Ehhez, ha kis időre is, az érzetért, elegendő volt csak együtt lenni. Olyan volt, mint régen.

Ebből azonban idén nyáron nem lett semmi. Nem találkoztunk. Idén nyáron nem voltam gyerek újra. Amikor a napokban, augusztus végén felhívtam Attilát, nem hallottam a hangján, hogy tudná, miért hívom fel, melyet mindközönségesen csak úgy tudnék leírni, hogy nem volt lelkes azon a felvetésemen, hogy találkozzunk, vagy másként: nem volt csalódott, hogy nem találkozunk idén nyáron. Mondhatnánk egy borzalmas frázissal, hogy így múlik el a világ dicsősége. Én azonban csak azt mondom, remélem, a barátom nem beteg. Mi lenne velem? :-) 

Fenyvesi álom

Furcsa álmom volt ma hajnalban. Fenyvesen történt ez is, mint majdnem az összes álmom az utóbbi időben. Ezeknek az álmoknak egytől-egyig az a közös jellemzője, hogy a helyszínen sötét van és, bár történnek ködös események, mégis nagy a csend. Egy elmúlt, betemetett, régi világ csendje ez, ahol az arcok ismerősökként néznek rám, de nem szólnak, csak mindig tesznek valamit. Most egy kocsira emlékezem az álomból, és arra, hogy ez a kocsi tele volt emberekkel, ezek az emberek az osztálytársaim voltak a gimiből, pontosabban voltak köztük a másik osztályból is, de Balázst kivéve senkire nem emlékszem, csak arra a hangulatra és tudatállapotra, ami akkor töltött el vagy’ harminc éve, amikor a valóságban is együtt voltam velük. Ahogy mondom, furcsa volt ez az egész, mert a valóság valamely lecsonkult része, a valóság részének egy darabkája, vagy egy elmúlt esemény, tény, „körülmény” töltötte be álomban lévő tudatomat a ködfüggönyön át, mégis élesen, de érthetetlenül csalókán, mely a valóság volt bizony a maga teljességében. Azt hiszem, hogy ez minden álomra elmondható. Mi volt ebben a mai álomban az az elmúlt esemény, mely csalókán volt a valóság a maga teljességében? Balázs volt az, aki februárban halt meg. Nem beszéltem vele, csak láttam őt a többiek között és még arra emlékszem, hogy valaki megbántott és én otthagytam az egész társaságot sértődötten és egyedül elindultam a sötétben az Iglói utca felé magam mögött hagyva valamilyen társasági esemény magányos neszeit és egyedül voltam a fenyőfákba belekapó szél susogásával a sötétben. Nem volt jó, valami nyomasztott, de nem tudom, hogy mi volt az. Ekkor ébredtem fel. Nincs több mondanivalóm erről.

Feri

Nagyon rossz nap ez a mai. Tegnap váratlanul meghalt az unokatestvérem, Feri. Ma tudtam meg. Isten nyugosztalja!

Houstoni emberünk

Nem tudom megállni, hogy ne írjak erről az emberről, pedig csak az őt ábrázoló fényképeit láttam. A hangját sem hallottam, nem voltam a közelében, nem fogtam vele kezet és soha nem beszéltem vele. 

Viszont ott vannak azok a fényképek! Fényképek a világ különböző tájairól. Törökország, Mexikó, Oroszország, Olaszország, az USA és Anglia, mind ott sorjáznak és ő mindegyik fényképen látható, és mindegyiken belemerevedve figyel a kamerába. Fején a kék sapka, kezei a mindig más-más színű nadrágjai zsebében. Féloldalasan állva sejteti, hogy az a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő ennyi helyen megfordul és kívánja, hogy ezt így is gondolják róla. Nekem mégis az a benyomásom, hogy ő nem ilyen, úgy értem, a fényképek nem őt mutatják, hanem azt az embert, akit szeretne maga helyén látni. Tudja, mennyire nem mindennapi abból az országból, ahonnan ő jön egy houston-i iroda előterében hűsben ülve várni az elegáns, rusztikus hatású bútorok között arra, hogy valaki beszólítsa egy másik helyiségbe. Tudja, ezért lefényképezteti magát, majd közszemlére teszi egy közösségi oldalon, hogy más is lássa, hol, milyen körülmények között ül ő éppen - várva a bebocsáttatást, ahol dolga van. 

Mindent az orrunkra akar kötni, tolakszik, arca feszes, fegyelmezett és bejáratott, de a sapkáját nem veszi le a fejéről, azt azon hagyja félig a szemébe húzva. Lazán ül a mélybarna színű bőrfotelben térdig érő sötétkék színű farmernadrágjában. Nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy ebben a helyzetben testének ez a beszéde az, amellyel képes azt a meggyőződést keltetni a fénykép szemlélőjében, hogy ez az ember bizony ide termett, neki ez a környezet a természetes, már sokszor volt ebben a helyzetben, hiszen – érezd csak - ő ilyen környezetben nőtt fel, vagy, ha nem, hát könnyen belenőtt ebbe. Neki ezek a színek, szagok, formák egyáltalán nem hatnak szokatlannak, ez az ő világa, ehhez ő már nagyon rég óta hozzá van szokva. Márpedig, ha hozzá van szokva, akkor ebből nem is enged, ha nem enged, akkor tud tenni is azért, hogy ebben ne legyen változás, ha tud tenni érte, akkor nyilván meg is lehet benne bízni, mert ő a megbízható ember, bízzunk meg benne hát mi is. Ő a megbízható ember, akinek ehhez éppúgy kell a tárgyi környezet, ahogy ennek a bemutatása is.

Szerintem azonban mindez hazugság. Elárulta magát! Fontosnak tartotta, hogy készüljön fénykép róla akkor és ott. Ilyen a látszat és az is, aki ezt a fényképet fontosnak tartja.

Egy barátság emlékére

Ennek nem így kellett volna történnie!

Együtt nőttünk fel, együtt dolgoztunk, együtt vizsgáztunk, együtt tanultunk, együtt utaztunk, együtt ettünk, együtt ittunk, együtt röhögtünk, együtt autóztunk, együtt fürödtünk a Balatonban, együtt írtunk, együtt ugrottunk fejest a vízbe, együtt énekeltünk, együtt címereztünk, együtt szedtünk meggyet, egy tálból ettük a cseresznyét, és én idővel rájöttem, hogy nem vagy őszinte, hogy becsapsz, hogy lenézel, hogy magadnak való vagy, hogy nincs humorod, hogy nincs szókincsed, hogy csak makogsz, hogy nem értem, mit mondasz, hogy szégyellsz, hogy nem olvasol, hogy nem beszélsz, hogy átnézel rajtam, hogy nem tisztelsz, hogy nem tiszteled azokat sem, akiket én tisztelek, hogy nem tudsz viselkedni, hogy nem tudsz kilépni a mázsás kő alól, ahol vagy, hogy beteg vagy és nincs szükséged rám, hogy beteg vagy és nincs szükséged rám, hogy beteg vagy és nincs szükséged rám, érted? Beteg vagy és nincs szükséged rám. Pedig együtt nőttünk fel.

Ennek nem így kellett volna történnie! Nincs más, csak a szavak és a csend. Amíg itt vagyunk, nincs más, csak a szavak és a csend, amiben nincsenek szavak. És így megy el az idő. Egyedül. 

A régi korcsolya

Ma este kiszálltam az autómból a garázsban és megláttam a polcon a régi kanadai korcsolyámat. Korábban is megláttam, de meg megálltam előtte. A korcsolya színe piros és fekete, a bal lábra való egy helyen kiszakadt, éppen ott, ahol a legjobban kellene a fűzőnek megszorítani a bőrt, hogy ne mozogjon a láb a korcsolya cipőjében. A korcsolya kopott, főleg az orránál, ahol párhuzamos csíkok és apró felszakadások jelzik, hogy valamikor régen használtam is a korcsolyát – nem is akárhogyan. Már évek óta nem volt a lábamon és ezen ott, abban a pillanatban, amikor éppen kiszálltam az autóból, amikor tele volt a fejem azzal, hogy mennyi minden nem történt ma megint, nos, akkor ezen ott elgondolkodtam.

Hirtelen eszembe jutott, hol vettük meg a korcsolyát és, hogy azon a régi napon ez a vétel családi program volt. Elmenni a közeli városba, meglátogatni a piacot, fagylaltozni, sétálni egy parkban, gyalogolva beszélgetni, melynek végén a korcsolya megvétele, így utólag, csak egy közösnek tervezett program ürügyének tűnik. Pedig egyáltalán nem volt az! Éveken keresztül arról volt szó, hogy balatoni létemre nincs egy használható korcsolyám. Ami volt, az egy „kurblis” korcsolya volt, melynek a lényege az, hogy a korcsolya vasát egy lehetőleg minél vastagabb talpú cipőre kellett egy kulcs segítségével felerősíteni úgy, hogy a korcsolyavas tüskéi két oldalról satu módjára fogják közre a cipő vastag talpát. Volt, akinek ez jól sikerült, volt, akinek kínlódás volt az egész; a felcsavarozás is és a korcsolyázás is. Én ez utóbbi csoportba tartoztam, vagy tíz éven keresztül.

Emlékszem B.-re. B. a fonyódi móló mellett sokszor csavarozta a korcsolyámat. Mindig segített, akkor is segített, ha fél óra alatt tízszer esett le valamelyik lábamról a vas. Olyankor csak szólnom kellett és ő jött és segített. Ilyen ember volt. Ha már B.-ről van szó, el kell mondanom, hogy ő a technika embere volt, a matematikáé, a fizikáé, a világegyetemé, a csillagászaté, továbbá a kézügyességet igénylő mestermunkáé, már amennyiben a mestermunka minősítést kiérdemli a biciklim elszakadt első fékének megjavítása, az elszakadt helyére új acélhuzal behúzásával öt perc alatt. Nálam ez bizony mestermunkának számít, hiszen tizenkét évvel később ment tönkre újból a fék. Ha már B-ről van szó, el kell mondanom azt is, hogy Jaen Michel Jarre volt a kedvenc zenésze, és semmi sem illet hozzá jobban az „Oxygen” album zenéjénél, amit, ha jól emlékszem, ezerhatszor hallgattunk meg együtt az erdő felé néző szobájában, mely az olajszagú pincéjük felett volt. Ha már B.-ről van szó, el kell mondanom továbbá azt is, hogy B. már meghalt, és mielőtt meghalt volna az én jókedvű barátom, bizony elköszönt tőlem. Nem értettem akkor, amikor azt írta nekem, hogy „drága barátom, búcsúzom”. Soha nem szokta így befejezni az üzeneteit. Akkor azt tettem, és e szavak súlyát csak később értettem meg. Mennyire földhözragadt lett volna a kérdés, B., mond csak, hogyan érted azt, hogy „drága barátom, búcsúzom”. Mi lehet erre a válasz? Csak gondoljunk bele! Inkább meg sem kérdeztem. Nem kérdeztem meg, egyik napon sem kérdeztem meg. Végül, másfél héttel B. különös üzenete után egy közös barát közölte, hogy B. meghalt.

Amikor ránéztem a korcsolyára ma, B. is eszembe jutott, az a régi, korcsolya vételére szervezett kirándulás a közeli városba is az eszembe jutott, a régi balatoni telek, a korcsolyavas is az eszembe jutott és eszembe jutott az is, hogy G. szerint a régi korcsolyát ki kellene dobni, mert csak a helyet foglalja a garázsban. Ezt legutóbb három héttel ezelőtt mondta. 

Tavasz utca - egyes szám első személyben

Tavasz utca. Így hívták az utcát, amihez Hans-Joachim-ot három, vagy négy emlék kötötte. Most egyet mesélek el, utólag.

Lakott a Tavasz utcában egy fiú, akinek a neve legyen Gábor. Volt ott egy telek, amely tele volt almafával és Hans-Joachim sokszor ment arra a telekre almát enni, vagy inkább almát lopni, de mindig csak egyet-egyet, mert jó fiú volt … az almát különben sem szüretelte le soha senki, mindig lepotyogott valamennyi gyönyörű és a földön rohadt meg, hát akkor kinek árt azzal, hogy néhány szép almát magáévá tesz, és ezzel megmenti … - gondolta hamvas tisztasággal.

Volt ott egy szűk kis utca, nem is utca, inkább egy ösvény, amely Gáborék háza mellett vitt a Balaton felé és ez az ösvény belefutott egy üres telekbe, ahol ők – Hans-Joachim és akkori barátai – nyaranta fociztak. Nem zavarták őket a buckák, nem zavarta őket a telek lejtése, nem zavarta ott őket semmi, mert jó volt minden, úgy, ahogy volt – a jó gyerekkor már csak ilyen.

Mára a barátok nevei eltűntek, sőt már arcok sem voltak előtte, legalábbis nem mindenkié, aki akkor ott volt azon az üres telken. Gábor ott volt, Jóska, Attila és egy Zsolt nevű srác is ott volt, továbbá ott volt Miklós, akinek bárhogy erőltette az emlékezetét, nem ugrott be a vezetékneve, pedig még bunyózott is Miklóssal. Ez a bunyó egy őszi napon zajlott le. Hans-Joahim éppen otthon volt és magától értetődő nyugalommal görögdinnye héjat vágott apró darabokra olyan elmélyülten, mintha ennek bármiféle értelme lett volna, miközben egy zágrábi adó partizánfilmjét nézte, amit a kültéri antennával annak idején még élvezni is lehetett. Akkoriban tetszett meg neki az angol nyelv, mivel a jugók soha, egyetlen amerikai filmet sem szinkronizáltak és már akkor kezdte meghallani a különbséget a kaliforniai, a texasi, a keleti-parti, no meg a brit-szigeteki angol hangzása között, pedig akkoriban kukkot sem értett abból, amit a színészek mondtak; nem zavartatta magát, csak figyelt, szerette a nyelv ritmusát. Talán a Zabriskie Point ment éppen, amikor megérkezett Gábor és elhívta játszani Hans-Joachimot, aki ezt felettébb furcsának találta, mert soha ilyet nem tett korábban. Nem baj - gondolta - itt az új világ kezdete, új barátság, új perspektíva. Vette hát a fehér biciklijét és együtt eltekertek Gáborékhoz; az úton végig beszélgettek. Már nem emlékezett arra, miről beszélgettek, ez a részlet már nagyon ködös, de az biztos, hogy nem mentek be a házba. A kerítésnél megálltak, a biciklin ülve lábaikat a kerítéshez támasztották és beszélgettek két-három percig, amikor megérkezett Miklós és az öccse. Nahát, velük volt a bunyó. Hans-Joachim arra emlékezett, hogy provokálták, sértegették, csúnyákat mondtak rá, és még arra is emlékezett, hogy nem akarta a bunyót, és már-már megalázóan sokáig nem vette fel a nyilvánvaló provokálást. Ez elmegy egy ideig, ugye. De, ha túl sokáig tart, akkor, akkor hát nevetséges lesz az ember. Ez a nevetségessé válás persze nem tudatos felismerés eredménye, hanem csak úgy jön; jön az a furcsa érzet a megaláztatottsággal együtt, az érzet, melyet az ember utólag talán szégyell, ő évekkel később legalábbis szégyellte, de szigorúan csak magában és maga előtt. Ez az érzet önmaga kudarcának az érzete volt amiatt, hogy végül nem tudott uralkodni magán és lerúgva magát a bicikliről kéjes örömmel hatalmas pofont adott Mikósnak, amitől ő a földre esett, és ő akkor sem hagyta abba a pofozkodást. A földön is verte, verte, verte, verte és verte, és az öccsét is verte, aki a bátyja segítségére sietett, végül mindkettőjüket megverte. Kapott ő is, nem is keveset, de ő ütött utoljára és ez volt a lényeg, és akkor ért véget a verekedés, amikor ő úgy gondolta, hogy most már elég és nem akkor, amikor más azt gondolta, hogy elég. Jó volt ez így? Akkor úgy gondolta, hogy jó volt, mert nem maradt megalázva, helyrebillent valami, ami kis ideig megbicsaklott, megőrződött valami, amire egyébként nem vágyott megharcolni, mert eszébe sem jutott, hogy az nem úgy van eleve. Nem tudta, hogy mi az, talán a tisztelet, vagy az elfogadás volt az? 

Micsoda frázis! Mindegy. Hans-Joachim a bunyó után jól érezte magát a bőrében akkor ott a Tavasz utcában. Nyugodt volt. Nem ő kezdte. Pedig ő adta az első pofont.

Cseresznye

Van a kertünkben két cseresznyefa. Mindkettőt mi ültettük, az egyiket hat éve, a másikat három éve. Az idősebbik idén fordult igazán termőre; annyit termett, hogy nem tudjuk sem leszedni, sem megenni - elajándékozzuk, ami marad (sok marad). A kisebbik is kitett magáért, de ő, szóval ő még tényleg kicsi. A szemei is kisebbek, viszont így is elég szépek. Meleg van és meg kell, hogy mondjam, a meleg cseresznyénél jobb a hűvös cseresznye. Tanulság nincs, csak ennyi, még egyszer: a meleg cseresznyénél jobb a hűvösebb cseresznye. Ezt nem győzöm hangsúlyozni!

Csend

A múlt a csend. Mostanában gyakran gondolkodom ezen. Főként hajnalonta, amikor jönnek azok a furcsa gondolatok és képek. Ott tolonganak és én nem hallok semmit, csak látom őket és csak érzem, hogy valamikor kellett itt lennie hangnak is, hiszen az egész olyan idegen így, ilyen csendesen. Így vagyok Fenyvessel, Fonyóddal, Péccsel és már kicsit Budapesttel is. Így vagyok mindennel, ami a múltból tekint rám. Így vagyok mindennel, ami az időben pontszerűvé vált. Így vagyok mindennel, amit nem lehet újra átélni. Néha így vagyok a jelennel is.

Náni

Szépen sütött a nap, jó idő volt a kerti munkára. Náni, akinek kora előrehaladta miatt már nagyon fájt a jobb lába, elhatározta, hogy dőzsölni fog aznap, ami nála azt jelentette, hogy bizonyos kerti munkákat nem ő fog elvégezni, hanem embert fogad; pénzt ad neki, megfizeti a munkát. A kerítés rendbe tételére gondolt, annak állapota ugyanis már volt olyan, amely meghaladta volna az erejét, legalábbis úgy gondolta reggel, amikor felhívta T.-t. „Jó reggelt T., tudja, én vagyok. A múlt héten beszéltünk, hogy átjönne segíteni. Itt van a kerítés, amin lettek azok a zöld foltok, szerintem valami növény lehet. Na, azokat kellene leszedni, hogy majd be tudjam festeni.” – mondta Náni – „Jó napot, emlékszem. Ma nekem jó lenne, megbeszéltük, hogy hétszáz forint órában, annyiért el tudom vállalni. Mikor menjek? Most otthon van?” – kérdezte T. - „Igen, jöjjön egy óra múlva, addig előkészítem a szerszámokat” – „Rendben van, megyek.” – mondta T.  – „Kávét kér majd? Mert csinálok, ha kér.” – így Náni –„Köszönöm, az jó lesz. Szóval, akkor megyek. Viszonthallásra.” – „Viszonthallásra! De, várjon csak T.,  mivel jön?” –„Biciklivel.” –„Akkor ihat pálinkát, ugye?” – „Áh, köszönöm, azt nem kérek. Viszonthallásra.” - mondta T. „Várjon még, meddig tud maradni?” – tette fel újabb kérdését Náni, akinek szokása volt még azután is kérdéseket feltenni megtörve a mozdulatot, miután már elköszönt. – „Addig, amíg munka van.” – felelte T. kicsit már türelmetlenül – „Na, az jó, mert lehet, hogy majd megbeszéljük, ha itt van, hogy mást is kellene csinálni, akkora ez a ház.” – mondta Náni – „Rendben van asszonyom, megbeszéljünk majd, csak már hadd induljak már el magához. Viszonthallásra.” – „Jó, akkor várom, viszonthallásra!”

Náni letette a kagylót és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy vannak még olyan rendes emberek, mint T.  Egyedül élt a házban. Korábban úgy történtek a dolgok, hogy beült az autóba és a férje elvitte, ahova éppen menni kellett, autót vezetni nem tanult meg és ez meg sem fordult a fejében. Autóval menni a boltba, a fodrászhoz, a szabóhoz, a csirkéshez, baráthoz, a strandra, a piacra - a piacra, ahol az egyik puha foteles, zöld abroszos vendéglőben, ami nem is tartozott a piachoz, inkább csak közel volt hozzá, rendszeresen megivott egy kávét I.-vel, a barátnőjével. 

A temető, az akkor még nem tartozott az úti célok közé. Mióta a férje meghalt, mindenhova gyalog ment. A legtöbbet és minden ésszerű mértéket meghaladva a temetőbe gyalogolt, a férjéhez. Pedig a temető nem volt közel és nem sík terepen vitt az út. Ha kellett, hetente háromszor is megtette az utat, az enyhe dombokon keresztül fel és végül le a kis völgybe azért a három percért, amit az urna előtt eltöltött csendben, magában sírva a fenyők tövében. Mikor kellett ezt az utat megtenni? Ezen nem gondolkodott, csak azt tudta, hogy legszívesebben állandóan úton lett volna, végtére is azok, akik magányosnak érzik magukat, állandóan úton szeretnének lenni, mintha a mozgás, az út, az utazás feledtetné a magányt, mert a közeledés érzetét adja ahhoz, ami örökké hiányzik. 

Náninak eleinte a temető jutott úti célnak másfél éven keresztül, amikor a jobb lába majdnem felmondta a szolgálatot. Már régóta nem volt fiatal. "Nagyon fáj, nagyon fáj." - mondta egyre gyakrabban magában, és egyre többször már majdnem sírt a fájdalomtól az út utolsó szakaszán lévő lejtő alján a temető bejáratánál. Végül fájdalom az erejével való takarékosságra és a lehetőségei átgondolására intette. Ettől kicsit megrémült, mert korábban nem érezte, hogy bármi is az útját tudná állni, de most, most, hogy néha már elviselhetetlenül fájt a lába, be kellett látnia, hogy bizony neki is vannak korlátai. Neki, aki egyedül ásott, kapált, mosott, teregetett, varrt, hímezett, kötött, vasalt, reggelit, ebédet, vacsorát készített, falat meszelt, növényt ültetett, locsolt, söprögetett és e mellett minden este olvasással zárta a napot, mert ezt is fontosnak tartotta ... tehát Náni egy napon végre megértette, hogy megöregedett. Az emlékek megmaradtak, a gyász megmaradt, az elmúltnak hitt élet csendje megmaradt, a gyalogutak a temetőbe, azok maradtak csak el. 

„Csípőprotézis, csak ez segíthet, nem lesz ez jobb asszonyom. Előjegyzésbe vegyem?” – kérdezte jóval később a professzor. Nem adott választ akkor, bár tudta, hogy a professzornak igaza van. Azon gondolkodott inkább, mit tehet, hogy arra a műtétre minél később kerüljön sor, sőt mit tehet azért, hogy egyáltalán ne is kerüljön rá sor. Elkezdte ennek érdekében berendezni az életét és tudatosan lemondott a komfort bizonyos fokairól, egyre hátrébb araszolt korábbi életétől. Megmaradt azonban a vasakarata és büszkesége és a nyíltsága a világra. Olvasott, beszélt, írt, még az internet használatát is megtanulta, használta a skype-ot, véleménye volt, kritizált, elismert, rögtönzött, és ülve rengeteget dolgozott. Gyönyörű gobelineket készített. 

Náni gyerekkora óta szerette a színeket és a játékot a színekkel. Megfigyelte a háza előtti erdőt, a színeit, a színek változását és egészen apró jeleket is észrevett. Észrevette például, hogy egy hatalmas örvös galamb, csőrében kis ággal, valahol a közelben fészket épít és tízpercenként éppen az ablaka előtti diófa egyik ágára száll, ahol két-három percet elidőz és elrepül, majd visszatér egy másik ágacskával és újra elrepül. Ez a művelet hetekig eltartott és ez lenyűgözte minden nap. Várta a galambot. Egy idő után nem szállt le a galamb és aggódni kezdett. Arra gondolt, talán kikeltek a fiókák és a galamb őket gondozza. Egy napon feltűnt egy róka is a szomszéd kertben. Éppen a háza legfelső szintjén a keleti teraszon nézte a tavat, amire a fák koronái felett rá lehetett látni és éppen akkor, amikor eszébe jutottak férje szavai „látod Nánikám, ez itt olyan, mint egy zöld hab”, akkor megpillantotta a rókát. Először csak a farkát, ami furcsán mozgott egy bokor alatt, majd kijött a bokor alól, megállt, beleszimatolt a levegőbe, hirtelen elfordította a fejét és felnézett Nánira. Annyira meglepődött, hogy meg sem mozdult, csak nézte az állatot. Elnézegették így egymást mozdulatlanul fél percig, majd a róka fogta magát és végtelen nyugalommal, nem menekülve, hanem komótosan a szakadék melletti lépcső felé vette az irányt. Megérezhette, hogy Nánitól nem kell félnie.

Az este a pókoké volt, a másnap a meszelésé, a harmadik nap a fűnyírásé, a negyedik nap a palánták ültetéséé és a rózsabokrok megmetszéséé, az ötödik nap a gereblyézésé, a hatodik nap a felső terasz felmosásáé, a hetedik nap pedig a pihenésé, ami nála azt jeleltette, hogy még egy órácskát sem dolgozott, nem úgy, mint az előző napokon. Ezen a napon nem ment sehova, csak a gobelin-t készítette. „Ez legalább fél éves munka, tűgobelin” – állapította meg, amikor megpillantotta a huszonhat színű motring fonalat igénylő alapot. Örült, hogy megint lesz mivel lekötnie magát benn a házban is, és lesz látszatja annak, amit tesz. Így teltek a napjai a napok apró örömeivel.

Amikor megérkezett T., a kávé már készen volt. Megkínálta, ő is ivott egy kicsit - ügyelve arra, hogy jóval több tej legyen a pohárban, mint kávé, hiszen a kávé nem egészséges, gondolta. T.,  noha nem kért, pálinkát mégiscsak kapott, hogy jobban menjen majd a munka és, hogy jobban beleizzadhasson apacsingébe. T. fél óra múlva sem kezdte még el a munkát, egy óra elteltével pedig még csak egyetlen kerítésléc lecsiszolásával volt készen. Arra gondolt, hogy Náninak biztosan van pénze, ideje, mint a tenger, mást úgysem tud megkérni, hogy tisztítsa meg a kerítését, különben pedig nincs fogalma arról sem, hogy mit jelent a lécek letisztítása, mennyi időt vesz igénybe, és nyilván azt sem tudja, hogy egy léc letisztítása valójában legfeljebb csak tizenöt percet venne igénybe, nem pedig majdnem egy órát, ahogy ő teszi. T. a legtermészetesebb módon dolgozott szándékosan lassan. Megvolt ennek a koreográfiája. A lényeg az, hogy folyamatosan látni lehessen a mozgást. Mozogjon a kéz, vagy a láb, vagy a törzs, vagy ezek valamely kombinációja, hogy a bemutatott mozgáshoz a szemlélőben a munka képzete társuljon. Nagy csel volt ez! Az ember, ha messziről nézve mozgásban lévő testrészeket lát, eszébe sem jut rosszra gondolni. Természetes a gondolat, hogy T. a munkáját végzi és jól végzi a munkáját, hiszen ott van és mozog. Kinek jutna eszébe arra gondolni, hogy a mozgásban lévő ember a léc fölé görnyedve éppen csak hazudja a munkát? Náni magából indult ki. Náni ahhoz szokott hozzá, hogy ha neki a keze, a lába, a törzse mozog, akkor a munka becsülettel van elvégezve és nem elhazudva van, és ezt tételezte fel másról is, T.-ről is. 

Mi történt? Náni egy idő múlva észrevette, hogy Tihamér hazudik, mert lassan dolgozik. Megköszönte és kifizette az addig elvégzett munkát, majd elköszönt tőle. Másnap nekigyürkőzött és egy óra alatt megtisztította a kerítést teljes hosszában, ami huszonöt lécet jelentett. Ugyanolyan gondos, figyelmes és alapos volt a munkája ekkor is, mint mindig, amikor hozzáért valamihez ez az aranykezű asszony. T. nem segített többet Náninak.